Eredetileg nem is akarta folyamatos projectként vinni a dolgot, a közönség igénye győzte meg. A Leaner –tribute to Nirvana először itthon s 1-2 kiugrással a környéken (Románia, Szlovákia) bizonyított, majd két év kemény munka (s nem kevés háttértevékenység) után jött az igazán nagy megmérettetés, olyan helyen szerepelni, mely valóban a rockzene táptalaja: Anglia. Van több, Európa-szerte sikeres tribute-bandánk már, csak hogy a leg(el)ismertebbeket említsem: a Hitrock (Hungarian Pink Floyd tribute) és a Kiss Forever Band. Idén pedig kis hazánk újabb nagy reménysége is elindult meghódítani az idegen terepet. Maga mögé utasítva a kontinensen található vetélytársait a Leaner szerepelhetett Európa egyik legnagyobb tribute fesztiválján, az angliai Beverley-Tickton határában (Hull City közelében) évente megrendezésre kerülő Tribfest-en.
Tisztánlátás végett talán nem ártana az elején kezdeni. Mondhatni, az első lépésektől ismerem a csapatot. Mind a mai napig tisztán előttem a kép, mikor egy kora nyári esti bulin megjelent egy háromfős társaság. Kettejüket már ismertem, addigra megszűnt kedvencem, a Garden of Eden sorait erősítették éveken át. Fellépést lebeszélni jöttek a helyre, ahol nagy lelkesedéssel osztották meg velem terveiket. Akkor még szó sem volt tribute zenekarról, saját projectben gondolkodtak (mely azóta is létezik, már más felállásban, sajnos vegetáló üzemmódban). A Nirvana-dalos fellépés mindössze egy felkérésen alapuló mini-turnét takart, négy állomás itthon, négy Erdélyben, mindez az egyik méltán sikeres romániai zenekar, az Altar énekese által létrejött Metallica-tribute (Masterpiece) társaságában. A korábbi emlékek során örültem, hogy újra feltűntek, s érdeklődésem hamar felkeltették, s következő alkalommal már ott is voltam egy egész hétvégét átölelő próbán, megfigyelni miképp játszanak. Ha azt kérdezitek, mennyire volt meggyőző, talán elég válasz az, hogy még akkor ősszel elfogadtam meghívásukat, s csatlakoztam hozzájuk a mini-turné erdélyi állomásaira. Határozottan jó hangulatot keltettek mindenütt, s ezt nem csak én mondom, hanem észlelték a klubtulajdonosok, s találkozhattunk azóta a közönség reakcióival is. Hozzá kell tegyem, ez egy felkérés volt, a siker ellenére sem volt szó folytatásról. Saját tudásuk szerint akartak bizonyítani, nem Kurt Cobain munkásságán élősködni.
Ahogy telt-múlt az idő, pár hónap múlva újfent megkerestek, addigra már több leszervezett buli, s majdhogynem lesütött szemmel, kissé zavartan, de közölték: csak visszük tovább. Nem volt tervben, de úgy tűnik, igénylik. Jött pár felkérés, belevágunk, meglátjuk milyen lesz. Azóta eltelt két év, s úgy látom, nem volt rossz döntés. 2010-ben gyarapodtak a fellépések, főleg az ország nyugati felében, időközben meghívást kaptak a kamocsai Staropramen Motofest-re (valljuk be, motoros találkozón nem gyakori a grunge!), bizonyíthattak az egyik legnépszerűbb hazai tribute-zenekar, a Hollywood Rose vendégeként, majd év végére újfent Erdély volt a célállomás, a Szatmárnémeti Christmas Rock.
Mindez jó bemutatkozási alap, látszik is a 2011-es éven. Több fellépés, több helyszín, s közben gyarapodik a rajongótábor is. Külső szemlélőként is jó érzés volt látni, amint Győrben a Blind Myself tagjai elégedett tekintettel figyelték a csapatot, vagy amikor Mezőtúron a Cry Free basszusgitárosa kérte, hogy egy dalt játszhasson a bandával (sikeresen meg is történt!). Vagy említhetném az Akela Ironmen-jét, azaz basszusgitárosát, aki időközben a rajongótábor része lett. Persze hogy jó élmény ez mind. Akárcsak a közönség megnyerése. Legyen szó öt főről, ötvenről, vagy akár több százról (sikerült átélni mindkét verziót), rajtuk tükröződik, mennyire jött be nekik a buli. Olyat még nem tapasztaltam, hogy ne élvezték volna. Természetesen kivételt képeznek azok, akik nem szeretik magát a Nirvana-t sem, s csak az aznapi egyéb fellépők közül valamelyik másik miatt voltak jelen.
Hazai terepen magabiztosabban mozog az ember. Külföld az teljesen más. Nekünk. Legalább annyira, mint az onnan származóknak itt. Persze a zenei élet is másabb, a hozzáállás, az emberek mentalitása. Előre igazán nem is tudsz mire alapozni. Nem véletlen, a srácok komolyabban készültek, majd izgulták végig az utat. Valljuk be, így első körben, minden tekintetben merész vállalkozás volt. Az utazás előestéjén lazulás, s olyan összhang, s jó hangulat, hogy abból még dal is született. De ide egy megfelelőt mondhatok, avagy idézem Lukács Lacit: „Ez egy egyserű dal, semmit nem akar, de ennél többet nem árulok el…” Péntek reggel, Sopron, az út: nagyjából 1850km, főleg autópályán. Segítségünk saját leleményességünk és az elsőre közutálatnak örvendő GPS (mely a szigetországban egyszerre volt átok ás áldás). Útközben rájöhettünk, mily szépek az Alpok Ausztriában, majd milyen hatalmas terület Németország (főleg ha az egészet át kell szelni), s megpihenni is akad csodás hely, hangulatos lakókocsipark+kemping. Persze vicces a történet, öt főre+autó+sátor elég nevetséges összeg a 22.5Euro, majd a helyet vezető bácsi is jót mosolyog, miután megegyeztünk az árban, határozottan örülünk, s begurulunk egy kicsit (nagyságrendekkel?) magasabb árfekvésű autóval. (Istenem, ez volt alkalmas ekkora útra, azért ezzel jövünk :P ). Persze az alacsony ár hamar bizonyosodott: a hangulatos környezett, előttünk csörgedező patak, nyugalom mind szép, ellenben perceken belül megtört a csend: repülő ereszkedik. De nagyon. Igen, kérem szépen, Bonn repterének közelében vagyunk, egy légifolyosó alatt. Első észlelésre mintha nem lett volna oly őszinte a mosolyunk…. Jó éjszakát srácok! :)
Nagy útra indult a csapat, s velük együtt én is. Minden kétséget kizáróan viszontagsággal teli, s mindenkit megvisel, ha összezárva kell lenni. Itt kellene megemlítenem, hogy tavasszal került sor egy ’szükség hozta’ tagcserére. Mondhatnám, az egyik szemem sír, a másik nevet, most beszéljünk az utóbbiról: Csák Zsolt személyében igazi csapatjátékos került a bandába. Az út során ez is bebizonyosodott, hiszen neki is nagy szerepe volt benne. Tapasztalatai, felénk megosztott emlékei határozottan illenek a profilba, az ő sztorija is olyasmi, mint maga a Nirvana a kezdetek kezdetén. Nem mélyülök el jobban, mindössze egy lényeges megnyilvánulását kell ide megosztani: „Srácok, szilveszter éjjel belesz*rt a kabátom kapucnijába egy holló. Pár nap elteltével ki lettem dobva, álltam a semmiben. (Túlélhető?) Meg nem fordult a fejemben, hogy pár hónap múlva én Nirvana tribute zenekarban fogok játszani. Az pedig végképp nem, hogy Angliába megyünk fellépni.”
Nos, saját szemszögből nézve a csapat így teljes, mindannyiukban megvan az a spiritusz, ami ehhez a tribute-höz szükséges. Át tudják érezni a dalokat, nem csak lejátsszák, azt érzéssel teszik. Ugyebár a Nirvana dalai nem túl bonyolultak, sokan mondják is, hogy ’Ugyan már, ezt bárki eljátssza’. Persze. Eljátszani lehet. Visszaadni a lényegét viszont mégsem olyan egyszerű, erre sokan rájöttek, saját magam is láttam több csapatot, melynek beletört a bicskája (persze legtöbbjükben volt akkora önbizalom, hogy ezt ne vegyék észre :S ). S hogy ezek után mi is volt Angliában? Rengeteg világhírű rockzenész szülőföldjén jártunk, ahol észleléseink szerint a zenéhez is másképp állnak: a rajongás, az értékelés őszinte. Más életet élnek, ez bizony fontos szempont. Míg itthon sokszor azért megy el az ember bulizni, koncertre, hogy kieressze a gőzt, ott nagyobb mértékben befolyásolja őket a zene szeretete. Ez bizony nagy kihívás, produkálni kell.
Tisztánlátás végett talán nem ártana az elején kezdeni. Mondhatni, az első lépésektől ismerem a csapatot. Mind a mai napig tisztán előttem a kép, mikor egy kora nyári esti bulin megjelent egy háromfős társaság. Kettejüket már ismertem, addigra megszűnt kedvencem, a Garden of Eden sorait erősítették éveken át. Fellépést lebeszélni jöttek a helyre, ahol nagy lelkesedéssel osztották meg velem terveiket. Akkor még szó sem volt tribute zenekarról, saját projectben gondolkodtak (mely azóta is létezik, már más felállásban, sajnos vegetáló üzemmódban). A Nirvana-dalos fellépés mindössze egy felkérésen alapuló mini-turnét takart, négy állomás itthon, négy Erdélyben, mindez az egyik méltán sikeres romániai zenekar, az Altar énekese által létrejött Metallica-tribute (Masterpiece) társaságában. A korábbi emlékek során örültem, hogy újra feltűntek, s érdeklődésem hamar felkeltették, s következő alkalommal már ott is voltam egy egész hétvégét átölelő próbán, megfigyelni miképp játszanak. Ha azt kérdezitek, mennyire volt meggyőző, talán elég válasz az, hogy még akkor ősszel elfogadtam meghívásukat, s csatlakoztam hozzájuk a mini-turné erdélyi állomásaira. Határozottan jó hangulatot keltettek mindenütt, s ezt nem csak én mondom, hanem észlelték a klubtulajdonosok, s találkozhattunk azóta a közönség reakcióival is. Hozzá kell tegyem, ez egy felkérés volt, a siker ellenére sem volt szó folytatásról. Saját tudásuk szerint akartak bizonyítani, nem Kurt Cobain munkásságán élősködni.
Ahogy telt-múlt az idő, pár hónap múlva újfent megkerestek, addigra már több leszervezett buli, s majdhogynem lesütött szemmel, kissé zavartan, de közölték: csak visszük tovább. Nem volt tervben, de úgy tűnik, igénylik. Jött pár felkérés, belevágunk, meglátjuk milyen lesz. Azóta eltelt két év, s úgy látom, nem volt rossz döntés. 2010-ben gyarapodtak a fellépések, főleg az ország nyugati felében, időközben meghívást kaptak a kamocsai Staropramen Motofest-re (valljuk be, motoros találkozón nem gyakori a grunge!), bizonyíthattak az egyik legnépszerűbb hazai tribute-zenekar, a Hollywood Rose vendégeként, majd év végére újfent Erdély volt a célállomás, a Szatmárnémeti Christmas Rock.
Mindez jó bemutatkozási alap, látszik is a 2011-es éven. Több fellépés, több helyszín, s közben gyarapodik a rajongótábor is. Külső szemlélőként is jó érzés volt látni, amint Győrben a Blind Myself tagjai elégedett tekintettel figyelték a csapatot, vagy amikor Mezőtúron a Cry Free basszusgitárosa kérte, hogy egy dalt játszhasson a bandával (sikeresen meg is történt!). Vagy említhetném az Akela Ironmen-jét, azaz basszusgitárosát, aki időközben a rajongótábor része lett. Persze hogy jó élmény ez mind. Akárcsak a közönség megnyerése. Legyen szó öt főről, ötvenről, vagy akár több százról (sikerült átélni mindkét verziót), rajtuk tükröződik, mennyire jött be nekik a buli. Olyat még nem tapasztaltam, hogy ne élvezték volna. Természetesen kivételt képeznek azok, akik nem szeretik magát a Nirvana-t sem, s csak az aznapi egyéb fellépők közül valamelyik másik miatt voltak jelen.
Hazai terepen magabiztosabban mozog az ember. Külföld az teljesen más. Nekünk. Legalább annyira, mint az onnan származóknak itt. Persze a zenei élet is másabb, a hozzáállás, az emberek mentalitása. Előre igazán nem is tudsz mire alapozni. Nem véletlen, a srácok komolyabban készültek, majd izgulták végig az utat. Valljuk be, így első körben, minden tekintetben merész vállalkozás volt. Az utazás előestéjén lazulás, s olyan összhang, s jó hangulat, hogy abból még dal is született. De ide egy megfelelőt mondhatok, avagy idézem Lukács Lacit: „Ez egy egyserű dal, semmit nem akar, de ennél többet nem árulok el…” Péntek reggel, Sopron, az út: nagyjából 1850km, főleg autópályán. Segítségünk saját leleményességünk és az elsőre közutálatnak örvendő GPS (mely a szigetországban egyszerre volt átok ás áldás). Útközben rájöhettünk, mily szépek az Alpok Ausztriában, majd milyen hatalmas terület Németország (főleg ha az egészet át kell szelni), s megpihenni is akad csodás hely, hangulatos lakókocsipark+kemping. Persze vicces a történet, öt főre+autó+sátor elég nevetséges összeg a 22.5Euro, majd a helyet vezető bácsi is jót mosolyog, miután megegyeztünk az árban, határozottan örülünk, s begurulunk egy kicsit (nagyságrendekkel?) magasabb árfekvésű autóval. (Istenem, ez volt alkalmas ekkora útra, azért ezzel jövünk :P ). Persze az alacsony ár hamar bizonyosodott: a hangulatos környezett, előttünk csörgedező patak, nyugalom mind szép, ellenben perceken belül megtört a csend: repülő ereszkedik. De nagyon. Igen, kérem szépen, Bonn repterének közelében vagyunk, egy légifolyosó alatt. Első észlelésre mintha nem lett volna oly őszinte a mosolyunk…. Jó éjszakát srácok! :)
Nagy útra indult a csapat, s velük együtt én is. Minden kétséget kizáróan viszontagsággal teli, s mindenkit megvisel, ha összezárva kell lenni. Itt kellene megemlítenem, hogy tavasszal került sor egy ’szükség hozta’ tagcserére. Mondhatnám, az egyik szemem sír, a másik nevet, most beszéljünk az utóbbiról: Csák Zsolt személyében igazi csapatjátékos került a bandába. Az út során ez is bebizonyosodott, hiszen neki is nagy szerepe volt benne. Tapasztalatai, felénk megosztott emlékei határozottan illenek a profilba, az ő sztorija is olyasmi, mint maga a Nirvana a kezdetek kezdetén. Nem mélyülök el jobban, mindössze egy lényeges megnyilvánulását kell ide megosztani: „Srácok, szilveszter éjjel belesz*rt a kabátom kapucnijába egy holló. Pár nap elteltével ki lettem dobva, álltam a semmiben. (Túlélhető?) Meg nem fordult a fejemben, hogy pár hónap múlva én Nirvana tribute zenekarban fogok játszani. Az pedig végképp nem, hogy Angliába megyünk fellépni.”
We're on a highway to Hull! :)
Nos, saját szemszögből nézve a csapat így teljes, mindannyiukban megvan az a spiritusz, ami ehhez a tribute-höz szükséges. Át tudják érezni a dalokat, nem csak lejátsszák, azt érzéssel teszik. Ugyebár a Nirvana dalai nem túl bonyolultak, sokan mondják is, hogy ’Ugyan már, ezt bárki eljátssza’. Persze. Eljátszani lehet. Visszaadni a lényegét viszont mégsem olyan egyszerű, erre sokan rájöttek, saját magam is láttam több csapatot, melynek beletört a bicskája (persze legtöbbjükben volt akkora önbizalom, hogy ezt ne vegyék észre :S ). S hogy ezek után mi is volt Angliában? Rengeteg világhírű rockzenész szülőföldjén jártunk, ahol észleléseink szerint a zenéhez is másképp állnak: a rajongás, az értékelés őszinte. Más életet élnek, ez bizony fontos szempont. Míg itthon sokszor azért megy el az ember bulizni, koncertre, hogy kieressze a gőzt, ott nagyobb mértékben befolyásolja őket a zene szeretete. Ez bizony nagy kihívás, produkálni kell.
Anglia partjainál (Dover)
Lendületben nem volt hiány, sőt, a banda dobosa, Pisti képes volt végig vezetni a kiút során. Töretlenül, csodáltuk is, mennyire bírja. Két nap utazás után érkeztünk a környékre, a GPS vezényelt több-kevesebb sikerrel Beverley-ig (meg némi kavarodás Cambridge-nél, köszönjük szépen Harry Potter, Shakespeare, nem igényeltünk semmi mágiát vagy drámát! :) Következő pont: Beverley, a hangulatos kisváros, hol az éjszakában az utcán heverő erősen ittas fiatalokkal farkasszemet néző bobby-któl kértünk útbaigazítást- nos, az adott környezet, látvány s helyzet hatására majdnem kitört belőlem a nevetés, miután a 'Vaskabátok’ címet viselő film jeleneteit idézte fel bennem :P ) A Leaner a fesztivál VIP színpadán kapott fellépési lehetőséget, a fesztivál utolsó napján, tehát vasárnap. Első meglepetés: Bizony még vannak emberek bőven, ráadásul minden jegy elkelt. Akad pár negatívum: megérkezés, sátorállítás, majd rájönni, hogy bizony ez egy lovas-polo klub területe, így észlelni annak nyomait. De legalább nagyon barátságos volt a fogadtatás, kifejezetten segítőkész a személyzet. Akkor pár negatívum: a VIP színpadhoz nem jöhet be mindenki, csak aki oda is érvényes jegyet váltott. A színpad elég kicsi. Majd az egyezetésekkor ki nem derült probléma: felszerelés rendelkezésünkre áll, csak épp a hálózati csatlakozó más, hova is lehetne bedugni akkor a torzítót? Magyar leleményesség persze határtalan, ez is megoldva. A sátor határozottan nagy, férnek be bőven. A csapat előtt a fesztiválon szintén új fellépő, az Oasist lépett fel, mely elmondásuk szerint a szigetország legnépszerűbb Oasis-tribute-je, tagadhatatlan, kellően bemelegítették a közönséget. Mi magunk is figyeltük hátulról, milyen jól tolják,s milyen jó a buli, pedig annyira nem is rajongunk ezért a zenéért. Majd a srácok hagyták a Leaner számára ott a backline-t (kivétel nélkül mindent, amire csak szükség volt! Valahogy itthon ezt se gyakran lehet átélni idegen csapatok esetében), majd a gyors beállás- melynek során észleltük, hogy itt bizony valódi a hangosítás. Mit is értek ez alatt? Van normális cucc, és olyan ember kezeli, aki nem csak ért hozzá, hanem rendesen is végzi a munkáját. Ennek köszönhetően minden úgy szólalt meg, ahogy kell, az utolsó percig! A többi már csak a bandán múlott, mit képes produkálni.
Könnyen beszélek, milyen jó kis csapat a Leaner, hiszen két éve követem őket, ahova csak lehet. Talán nem véletlen. A kialakult barátság egy dolog. A másik fele pedig amit a színpadon művelnek. Meggyőzött. Engem is, majd itthon egyre több embert, s ezúttal feloldódott az addigi feszültség is. Persze némi löket néha kell, így belekóstoltunk az ott kapható ír whiskey-be, egy kicsit a helyi sörbe, majd ásványvízzel felszerelkezve indult a buli. Az eredmény? Perceken belül fenomenális! Idegenkedő tekintettel gyülekező közönség figyelte a csapatot, a tekintetek jobbára a matróz-ingben megjelenő énekes-gitárosra, Zozóra szegeződtek, majd a kulcsmondat oldott meg mindent: Come as you are! S már ott tobzódtak a színpad előtt. A korábbiakhoz megszokotthoz képest időben befejezve az All Apologies, s mellette megannyi közkedvelt Nirvana-sláger: Lithium, Pennyroyal Tea, Breed, In Bloom, Rape me, Heart Shape Box, Dumb, s a többiek.. A fiúk, a lányok jól összejöttek, buli kedvéért csajnak öltözött fiúk, lányos lányok és angol teremtmények, fiatal és öreg- no igen, ez a másik számunkra ritka pont, ez a felszabadultság. Kortól, nemtől függetlenül vegyes társaság. Az óvodástól a nyugdíjasig kb. minden korosztály képviselte magát, odakinn a rendőrök egymást fotózták valami vicces sapkában… Nem vágytak többre, csak jó és hatásos produkcióra.
Azt bizony megkapták, a lelkesedés nem is maradt el, sőt, a rendelkezésre álló idő alatt szépen meg is telt a sátor, ülő ember szinte nem is akadt. Az pedig külön a banda érdemeire szolgál, hogy a műsor végeztével levonulva, mikor annyit tudtak, hogy ennyi volt, menni kell, a koncert után lihegve bizony meglepődtek, mikor a jelzést kapták: gyertek vissza, benneteket akarnak. Szegény konferanszié/színpadmester (mellékesen megjegyzendő: határozottan dekoratív lány volt) megszólani sem tudott, a következő bandát szerette volna bemutatni, de a közönség nem hagyta. Hatalmas buli volt, hatalmas élmény, szinte feledhetetlen, ellenben nagyon tömény is :) Hiszen másik megemlítendő pont, mikor egy fiatal srác felmászott a színpadra: ebből még semmi gond, mi rosszat tenne? Zozó a nyakába tette a gitárt. Nagy mosoly! Hasonló helyzetekben persze a rajongó penget párat, de nem tudja mit is kellene. Nos, itt esett le kissé az állunk, ahogy Smells like teen spirit ment, ő lenyomta hozzá a gitárszólót (Szerintem számára ez hatalmas emlék, hiszen amit eddig a szobában gyakorolt, ahhoz most kapott egy zenekart, nem is akárhol..)). Erre pl. nem számítottunk. A külső reakció? Határozott elégedettség! Így következett, hogy sokakkal ellentétbe a Leaner bizony rájátszást kellett adjon, akár belefér, akár nem, mert a nép ezt igényli. Sokat elárul az estéről, ha csak idézem a fellépést követő reakciókat- miután jó néhány vendég jött lelkesen:
„Bazki, nektek a nagyszínpadon lenne a helyetek, nem is értem miért itt kellett játszanotok?”
„Baromi jól toljátok, ilyet még nem láttam!”
„A legjobb tribute-banda, amit valaha láttam! De komolyan”
„Itt vagyok a fesztivál kezdete óta, de azt kell mondjam, ti voltatok a legjobbak!”
„Volna egy fontos kérdésem, mennyibe kerül ez a zenekar? Jövőre játszhatnának nálam is, nekem kell ez a banda!”
Kell ennél jobb élmény? Most gondolkodj el szépen azon, mit is jelent a gazdagság! Pénz, hatalom? Úgy véled? Akkor nézd úgy, bármit elvehetnek tőled, a vagyonod, a tárgyaid, akár a ruhád. De az emlékeid soha! Zenekarként akarsz eredményeket elérni? Előtted a lehetőség, előtted a rögös út. Végig kell járni. Ezt járja a Leaner is. Hozza a maximumot, időt-energiát nem sajnálva, ezért akad lehetősége ott bizonyítani, ahol kevés másiknak. Ha ezek után sem hiszel e felfogásban vagy a rátermettségben, akkor gyere el, s nézd/hallgasd meg a saját szemeddel/füleddel!
Könnyen beszélek, milyen jó kis csapat a Leaner, hiszen két éve követem őket, ahova csak lehet. Talán nem véletlen. A kialakult barátság egy dolog. A másik fele pedig amit a színpadon művelnek. Meggyőzött. Engem is, majd itthon egyre több embert, s ezúttal feloldódott az addigi feszültség is. Persze némi löket néha kell, így belekóstoltunk az ott kapható ír whiskey-be, egy kicsit a helyi sörbe, majd ásványvízzel felszerelkezve indult a buli. Az eredmény? Perceken belül fenomenális! Idegenkedő tekintettel gyülekező közönség figyelte a csapatot, a tekintetek jobbára a matróz-ingben megjelenő énekes-gitárosra, Zozóra szegeződtek, majd a kulcsmondat oldott meg mindent: Come as you are! S már ott tobzódtak a színpad előtt. A korábbiakhoz megszokotthoz képest időben befejezve az All Apologies, s mellette megannyi közkedvelt Nirvana-sláger: Lithium, Pennyroyal Tea, Breed, In Bloom, Rape me, Heart Shape Box, Dumb, s a többiek.. A fiúk, a lányok jól összejöttek, buli kedvéért csajnak öltözött fiúk, lányos lányok és angol teremtmények, fiatal és öreg- no igen, ez a másik számunkra ritka pont, ez a felszabadultság. Kortól, nemtől függetlenül vegyes társaság. Az óvodástól a nyugdíjasig kb. minden korosztály képviselte magát, odakinn a rendőrök egymást fotózták valami vicces sapkában… Nem vágytak többre, csak jó és hatásos produkcióra.
Azt bizony megkapták, a lelkesedés nem is maradt el, sőt, a rendelkezésre álló idő alatt szépen meg is telt a sátor, ülő ember szinte nem is akadt. Az pedig külön a banda érdemeire szolgál, hogy a műsor végeztével levonulva, mikor annyit tudtak, hogy ennyi volt, menni kell, a koncert után lihegve bizony meglepődtek, mikor a jelzést kapták: gyertek vissza, benneteket akarnak. Szegény konferanszié/színpadmester (mellékesen megjegyzendő: határozottan dekoratív lány volt) megszólani sem tudott, a következő bandát szerette volna bemutatni, de a közönség nem hagyta. Hatalmas buli volt, hatalmas élmény, szinte feledhetetlen, ellenben nagyon tömény is :) Hiszen másik megemlítendő pont, mikor egy fiatal srác felmászott a színpadra: ebből még semmi gond, mi rosszat tenne? Zozó a nyakába tette a gitárt. Nagy mosoly! Hasonló helyzetekben persze a rajongó penget párat, de nem tudja mit is kellene. Nos, itt esett le kissé az állunk, ahogy Smells like teen spirit ment, ő lenyomta hozzá a gitárszólót (Szerintem számára ez hatalmas emlék, hiszen amit eddig a szobában gyakorolt, ahhoz most kapott egy zenekart, nem is akárhol..)). Erre pl. nem számítottunk. A külső reakció? Határozott elégedettség! Így következett, hogy sokakkal ellentétbe a Leaner bizony rájátszást kellett adjon, akár belefér, akár nem, mert a nép ezt igényli. Sokat elárul az estéről, ha csak idézem a fellépést követő reakciókat- miután jó néhány vendég jött lelkesen:
„Bazki, nektek a nagyszínpadon lenne a helyetek, nem is értem miért itt kellett játszanotok?”
„Baromi jól toljátok, ilyet még nem láttam!”
„A legjobb tribute-banda, amit valaha láttam! De komolyan”
„Itt vagyok a fesztivál kezdete óta, de azt kell mondjam, ti voltatok a legjobbak!”
„Volna egy fontos kérdésem, mennyibe kerül ez a zenekar? Jövőre játszhatnának nálam is, nekem kell ez a banda!”
Kell ennél jobb élmény? Most gondolkodj el szépen azon, mit is jelent a gazdagság! Pénz, hatalom? Úgy véled? Akkor nézd úgy, bármit elvehetnek tőled, a vagyonod, a tárgyaid, akár a ruhád. De az emlékeid soha! Zenekarként akarsz eredményeket elérni? Előtted a lehetőség, előtted a rögös út. Végig kell járni. Ezt járja a Leaner is. Hozza a maximumot, időt-energiát nem sajnálva, ezért akad lehetősége ott bizonyítani, ahol kevés másiknak. Ha ezek után sem hiszel e felfogásban vagy a rátermettségben, akkor gyere el, s nézd/hallgasd meg a saját szemeddel/füleddel!
A végére pedig egy felvétel, melyet a fesztivál kamerafelelőse rögzített:
Leaner – tribute to Nirvana
Debreczy Zoltán (Zozó) - ének, gitár
Debreczy István (Pisti) – dob, vokál
Csák Zsolt (Zsolt) - basszusgitár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése