Miután több számunkra előnyös hely zárt már be idén, külön
öröm a nemrégiben megnyílt Avalon Club, amely olyan jóra sikeredett, hogy már
csak kíváncsiságból is lenéztem szombaton, anélkül, hogy a fellépő bandákat
hallottam volna valaha is. Persze kellemes csalódás ért, igazán zúzós estébe
csöppentem. Három hazai banda, az MWS, a Mantra valamint a Watch My Dying
szerepelt a zenekari listán. Amilyen aggasztóan kevésnek tűnt a vendégek száma
kapunyitáskor, legalább annyira megtelt a hely a végére. Ők tudták mire jönnek,
én meg tudom, hogy mire kellene máskor is menni. Igen, emlékezz Avalonra!
Fél kilenc táján még nem sokan voltak bent, azok is jobbára
az ülőalkalmatosságokat elfoglalva, míg a színpadon hangolt az első banda, mely
főként a rettentő idegesítő dobütögetésből állt, ennek hála a pultnál kiabálva
is csak nehezen értette szegény lány, mit szeretnék (Mondhattam volna bármit?).
Erre az estére is jutott akció, a csapolt ászok mellé chipset adtak ajándékba,
persze nem extra nagy adagot, de sör mellé mindig jó egy kis sós rágcsálnivaló.
Na de nem erről kell nekem regélni igazán. Lassacskán rákezd a banda, ekkor
tudtuk meg, kik is ők. Egyszerű név, csak három betű : MWS. Nekik jutott a
hálátlan feladat, bemelegíteni a népet. Első pár szám alatt már az is eredmény
volt, hogy közelebb hozzák. De legalább ennyit sikerült. Nem a zenekaron
múlott, mindent megtettek, zeneileg és színpadi produkcióként is jót
nyújtottak. A fejem épp nem vitte le, de jól szólt. Zúznak, pörögnek, mindezt
olyan vidáman, hogy ha valakinek ettől kicsit sem jön meg a hangulata bulizni,
akkor komoly gondjai vannak. Ha így folytatják, még lehetnek szép eredményeik.
A mai világban rengeteg a vallás, a közösség, van aki
tartozik valamelyikhez, van aki ellene van, van aki gyűlöli, mint ahogy ez
mindig is megvolt a világban. A zenében is jelen van, bizonyára hallott már
mindenki olyanról például, hogy keresztény rock. Na és olyanról, hogy
krisna-metál? Merthogy van, s ők sem tegnap kezdték. Méghozzá hazánkban
képviseli ezt az érdekes színfoltot a Mantra. Előítélet nélkül vártam
koncertjüket, hajtott a kíváncsiság, ez vajon milyen lesz? Nem is gondolná az
ember, hogy amilyen nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnnek, képesek ily
erőteljes zenét játszani. Pedig igen. Sikeresen pörgették a népet, a számok
közti szünetek némelyike nyúlt egy kicsit, de ők végig vidámak voltak, s csak
játszottak. Pontosabban zúztak, s mindezzel sajátos módon próbálták átadni
gondolataikat. Ettől még nem lettem hívő én sem, de a zene az ott volt, nagyon.
Ilyenkor mondom azt, hogy előítéleteket félre, s koncentráljunk a lényegre.
Végre hallottam valami igazán ritka dolgot is, elismerésem, amiért ennyire
merik vállalni önmaguk, és még minőségi produkciót is nyújtanak!
Hirtelen olyan sokan lettek a színpad előtt, csak néztem,
honnan kerültek ennyien elő, mert egy órával korábban fele ember ha volt. De a
Watch My Dying már tud valamit, leginkább ők vonzottak közönséget, ekkor már
szinte nem maradt hely az első sorokban, ahol beindult a hajrázás, a pogo,
mászkálhattam is arrébb folyton, hogy a gépet védjem, na meg hogy fotózni is
tudjak valamelyest. Igazán dallistával sem készült a banda, legalábbis így
nyilatkoztak két szám után. Majd jön, ami épp jön. Erre lezúzták a fejeket
keményen. Semmi nyugalom, semmi lassítás, semmi szünet, annál inkább erőteljes
riffek, hörgés és lábdob, na meg sötét és füst. Nem volt megállás sem a
porondon, sem a tánctéren. Ha ezt anélkül bírod nézni, hogy bemozdulnál, akkor
nem értem miért jöttél? Azt nem tudom sorolni, mit játszottak (kezdve ott, hogy
most hallottam először a bandát), a közönség viszont nagyon is képben volt,
sorra kerültek a kedvenceik. Ezt persze visszatapsolással hálálták, így még két
dal. Még két felvételnyi durvulás. Közben lemerült az aksim. Legalábbis nagyon
úgy nézett ki. Úgyhogy maradt a fejrázás. Azt nem lehetett kihagyni.
Legközelebb már tudom, mire számítsak. Megyek, örömmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése