A legutóbbi black-metal buli kapom a megjegyzéseket, jót is
rosszat is, kedvencem a ’Minek megyek ilyen bulira, ha nem szeretem?’ No itt
helyesbítés következik, nem vagyok anti-blackmetalos, csak erősen szelektív
vagyok, tetszenek dolgok, de abban van is valami, ami miatt így állok hozzá. És
nyughatatlanságomtól vezérelve ismét Avalon Club, mert hát imádni lehet azt a
helyet, mentem megint, black-metalra. Eltérés annyi, hogy most főleg svéd
bandák szerepeltek. Nekik meg mintha a vérükben lenne. Korábban egyiket se
ismertem, így az újdonság ereje hatott, még a fő zenekart is csak névről volt
ismerős (ha már lemezboltban annyit vagyok, ez természetes). A Marduk-ról lenne
szó. Ami miatt a legtöbben jöttek. Persze előttük kaptunk egy kis Artisian-t,
Zonaria-t és In Battle-t, és nem én voltam az egyedüli, aki az életben nem
hallott róluk, viszont egyik fellépőre se tudtunk panaszkodni. De jó lenne, ha
ez mindig így lenne……
Alig hogy bejutottam, célba kellett venni a mosdót, s onnan
hallom, az első banda,a mindössze 3 éves Artisian (UK) kiállt, s nem
teketóriáztak, rögtön belecsaptak a lecsóba, biztos hangoltak valamikor, de az
jóval előtte lehetett. Nem is ez a lényeg, hanem hogy mit tolnak, mit
nyújtanak. Mindössze hárman voltak, military-jellegűre véve a figurát, a
dobosból például semmit nem lehetett látni a terepen használt álcázó-háló
miatt. De legalább néztek ki valahogy. Hogy zeneileg mit nyújtottak? Sok extrát
nem tudok mondani, picit egysíkúnak tűnt, nem mentem tőle a falnak, egynek
elment. Erőteljes, zúz és hörög, igazából a black- és death-metal keveréke,
persze hogy a dalszövegekből egy szót nem érteni, ez már természetes. Igazság
szerint nem tudok rosszat se mondani, a maga nemében jó volt, nem vétettek. De
nem miattuk szeretem meg a black-metalt, azt most le merem fogadni.
Nagyjából negyed óra szünet, hopp egy ismerős arc, a csajszi
Tápió….na,izé, szóval onnan, jött, mert most Marduk lesz. Aztán mehet hajnalban
haza a szétfagyott utakon. Addigra ő is szétfagy, nem irigylem. De most
valahogy az is érdekelt, mi jön a színpadon. Látni három fiatalt gitárral
kezükben, s amilyen fiatalok első ránézésre, legalább annyira pimaszul
magabiztosak is, már a kiállásukból észrevenni. A konferálás nem erősségük, azt
sem észleltem, hogy bemutatkoznának, csak találgattam, melyik banda lehet. Csak
sikerült rájönni, hogy ez a Zonaria. Már első számnál lehetett érezni hogy
svédek, zenéjükben ott voltak a jellegzetes elemek. Fiatalos energiával tele,
meglehetősen pörgős, fölöttébb élvezhető produkcióval készültek. S persze semmi
lágy dallam, mert ez nem az a buli. Durva volt, de semmiképp nem monoton, talán
a változatossága tette kifejezetten jóvá (s hogy ne beszéljek nagyon félre,
utánanéztem a bandának, amit játszanak, az death-metal. Speciel nem igazán
tudtam eddig a különbséget a két vonal közt.). Na meg amit produkáltak emellett
a színpadon. Szinte meg se álltak, csak daráltak, néha-néha kortyoltak egy kis
vizet, de már nyomták is tovább. Ez így rendjén is van. Ha ők bírják ott fenn,
akkor a lenn tomboló népnek meg még jobban kellene. Persze nagy hajrázás még
nem volt, sokan csak hátrébb állva figyelték, mi zajlik. Pedig most lehetett
volna nyomulni előre.
Harmadik banda, afféle megtermett emberkék, haja is csak
egynek volt, többinek a feje úgy világít, mint hold az éjszakában, persze nem
ez alapján kell megítélni, de várható volt, hogy most kapunk az arcunkba valami
brutál-kemény zenét. Úgy is lett. Nem mondom, hogy rossz lett volna, csak erős.
Nagyon. Időnként még akadt problémájuk a kontrolládákkal, kifelé viszont
kifejezetten jól szólt ez is. Ha jellemezni kellene, talán azt mondhatnám, vedd
elő a Dimmu Borgir alkotásait, hagyd ki belőle a szimfonikus avagy billentyűs
részeket, és keverd meg kicsit Slayerrel, a kapott eredmény lenne az In Battle.
Szóval ők is adtak rendesen a fejeknek, érezhetően jobban tetszett a népnek,
amit leginkább úgy észlelni, hogy egyre kevésbé férek a színpad közelébe. Semmi
gáz, objektívcsere, és már messziről is elvagyok én. Csak valami magasabb pont
kellene, sebaj, jó ez. Meg a zene is. Még ha nem is fogom utána napokig ezt
hallgatni. De erre a bulira kellett, nagyon.
S persze a nagy várakozás következik, hangolás, nagyon
pontos hangzást szeretnének a srácok, talán túlzásba is viszik, de nem baj,
legalább jó lesz. S egyre türelmetlenebb a közönség, megtelik a dühöngő
terület, meg a terem legalább félig (ki gondolta volna, ennyi black-metálos van
nálunk?). Bár el kell ismerni, a Marduk még mindig húzó név, miattuk jöttek a
legtöbben, erre tartogatták az energiát egész este. Megértem őket is, erre
vágytak, kaptak is bőven. Az előző bandák közül egyik se játszott egy órányit,
most viszont? Nem néztem órát, de másfél-két óra közé tenném a hosszát. Mortuus
megdolgozott rendesen odafenn, minden számot végigpörgött, amennyire hörög,
annyira tud még mindig visítani is, van torka rendesen. Meg energia benne.
Persze egy idő után szinte minden szám után leálltak egy kis vízre,
kimelegedtek. Van ez így. A dobosból most se látni sokat, a szerelés feljebb is
van, hátrébb is, nagy is, takar is, viszont annál többet a gitárosból és a
basszerból. A gitároknál Morgan,a színpad szélén elvolt s tette a dolgát,
ritkán mozdult beljebb, egyhelyben állva pengetett, de azt kegyetlenül, vele
ellentétben a basszer, Debo valamivel aktívabb volt, persze megörökíteni ezen a
pillanatokat a legnehezebb. Semmi gáz, Mortuus csinálta a műsort. A Marduk pedig még
mindig olyan kegyetlen, amilyennek azt Morgan kitalálta lassan 18 éve. Aki
miattuk jött el, nagy valószínűséggel nem csalódott, a közönség hangjából
ítélve legalábbis ezt lehetett leszűrni. Na meg hogy nem lehetett csak úgy
lelépni, ráadás is kellett. Kitettek magukért, ezt is megértük, túléltük,
jöhetnek máskor is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése