Izgalomtól remegő gyomorral vártam már a Metalfest-et,
egyfelől a jegyár és a zenekarok mennyiségi-minőségi felhozatalának
kifejezetten jó aránya miatt. Másrészt a megközelíthetőség és távolság
problémája sem állt fenn, lévén a Csillebérci Szabadidő- és Ifjúsági Központ a
budai oldal határán helyezkedik el (szülői szigor alatt állóknak is előnyös
helyszín, csak be kellett adni a szülőknek, hogy újra aktív az úttörőmozgalom,
s azért kell menniük, mert be lettek válogatva kisdobosnak. És azért Pünkösdkor
mert piros betűs ünnep). S a legnagyobb öröm (nem csak a söröm), hogy ezennel
elindul a fesztiválszezon, újra lehet a cimborákkal reggeltől estig vedelni a
szüleink tudta és dorgálása nélkül, majd minden különösebb következmény nélkül
részegen fetrenghetünk a sárban vagy épp saját hányásunkban. Erre egy – a létszámát
és támogatottságát tekintve- minden bizonnyal szavahihető közösség
feltételezhetően elrettentő céllal közli, hogy ez egy sátánista rendezvény.
Erre még inkább felcsillantak szemeim: Hö-hö, tök jó! Akkor vérhányásban is
fogunk fetrengeni?
A bent látottak és utána olvasottak-hallottak alapján a
magyar média ismét igazolta önmagát. Míg az önerőből működő (szakmabeli!)
kisebb teret uraló sajtó képviselői lelkesen végezték dolgukat, felkészülten,
nem sajnálva idejüket, hogy épp interjú miatt lecsúsznak kedvencük
koncertjéről- s abban a tudatban, hogy az eredmény legfeljebb köszönöm szépen
lesz, meg néhány elismerő komment, de pénzt azt legfeljebb költ, de kapni nem
fog. Bezzeg a fizetett újságíró! Némely írásba kár beleolvasni, mert épeszű
metal rajongó csak a haját tépné tőle. Tisztelet a kivételnek, de amit
tapasztaltam: kényszeredetten kilátogatnak, legalábbis első napra, majd
körbesétálva a területet pár sör elfogyasztása közben, hazamennek és írnak
valamit. Olyan zenekarokról, akiket jobbára nem is ismernek, de arra se
méltatták, hogy fellépésükbe belenézzenek. S hordanak így össze annyi
sületlenséget, hogy keresztlányom értelmesebben tudna nyilatkozni, pedig még
beszélni sem tud.
A már
említett közösség pedig problémázott a Pünkösd miatt. Koszos lelkű ifjak, most
bizony csúnyán meggyaláztátok az ünnepet. Lehetett volna menni különféle
rendezvényekre, misére, de nem, nektek villanygitár, hülye zene, hosszú haj,
acélbetétes bakancs, sátánimádat meg alkoholmámorban úszni, az kell. Mondom
biza, pokolra juttok mind! Nem szégyellitek magatokat? Nem féltek? No, a
probléma kezelésére (a résztvevőket és ellenzőket is figyelembe véve) egy
lehetséges ötlet: ha jövőre is megrendezésre kerül a fesztivál, miután a
résztvevők többségének életkora a 16-30év közé esik, meg lehetne próbálni
gyereknapra időzíteni, zenés-kulturális program nagyobbaknak alcímmel ellátva….
Budapesten vagyunk, nyissa hát a rendezvényt magyar banda,
méghozzá a Crossholder. Jó kis harcias muzsikát tolnak ők, figyelve a
minőségre- lásd az aznapi hangosítás színvonalát képviselték (nem véletlen
készültek külön technikussal, akinek elismert neve van a szakmában). A zene
mellé színpadi látkép is jár: egy feltehetően időzavarban lévő férfi középkori
katonának öltözve, kardjával hadonászva mászkál a színpadon. Sőt, mostanság
társat is kapott, kivel időnként össze-össze csapnak, hogy eldöntsék, ki a
legény a gáton. Vagy épp azon mutatós fehérnép kegyeiért küzdenek, kit a
zenekar állít mindig a színpadra, és minden egyes alkalommal megpróbálják elhitetni
a közönséggel, hogy a leány szűz. Valamit tudnak, mert fellépéseik végére csak
meggyőzik a közönséget. Ha nem is a lánnyal kapcsolatosan, akkor arról
mindenképp, hogy nekik ott a helyük a színpadon, s meg kell hallgatni a bandát
máskor is. Egy szó, mint száz, jól indítottak, a nép meg örülhet, hogy már kora
délután (jó!) zenét hall.
Későbbiekben színpadra lépett egy minden bizonnyal
identitászavarral küszködő zenekar, akik azt vették fejükbe, hogy svájci
létükre a kelta (nép)zenei világgal keverik a metalt. Vagy fordítva. Ennek
ellenére jól tolják, a mai fiatalokkal meg annyi mindent meg lehet már etetni,
miért ne ez az ötlet lehetne sikeres? Ráadásul azt észlelni hazánkban is, hogy
már a csapat neve (Eluveitie) hallatán sokan lázba jönnek, akkor képzeljétek
csak el, mi van koncerten? Elszaporodott azon lányok száma, akik ettől
nedvesednek már, s nem a macsó motorosoktól. Részemről meg tök mindegy, egyik
csoporthoz se tartozok, szóval marad a ’leöntöm egy vödör vízzel oszt akkor
lesz igazán nedves’ módszer… (Ezek után pedig ideje lesz filmre vinni a
Rettenthetetlen 2. modernizált forgatókönyvét, melynek egyik fő
csatajeleneteként az Alpok fennsíkjain védekeznek aktatáskás svájci bankárok a
söröskorsóval támadó németek ellen. Tuti kasszasiker.)
Közeledett az este, nagyon vártam már a Marduk
fellépését. Az a fajta black metal, amit még hangulattól függően, de
meghallgatok időnként. Hörgi-morgi énektémáikból kiindulva abban a hitben éltem
idáig, hogy valami ismeretlen jeti vagy gnóm nyelven írták szövegeiket, melyben
közkedvelt mesék negatív szereplőiről mesélnek, kifejezetten durva zenei alapok
kíséretében. Ezzel fejezve ki dühüket szüleik felé, amiért nem lehetett
gyerekszobájuk. Viszont a fentebb már említett közösség révén kellett
megtudnom, hogy tévedésben élek, ezek a randára maszkírozott férfiak
náci-sátánista dalokat játszanak. Hatalmas sokként érte ez szerény lelki
világomat, fojtogató sírógörcs közepette menekültem a legközelebbi pult felé,
hogy valami töményt toljak arcomba, nyugtatásképp.
A Vadert is megnéztem volna, ellenszegülve Jedi mesteremnek is, aki jelezte,
hogy ez nekem túl durva lesz. Mivel az előzőleg ért trauma hatása még nem múlt,
nem kockáztattam meg egy újabb csalódást. Mert ha kiderül, hogy semmi közük a
Star Wars-hoz, se Darth Vader-hez, és nem birodalmi harcosnak öltözve
játszanak, az már túl sok lett volna egy napra. Igyekeztem kímélni egyre
rosszabb lelki állapotomat, így vonultam át a nagyszínpad felé. Mondván, ott a
Sonata Arctica játszik, amit szintén szeretek, no meg ott sokkal több akad
csajból is. Utóbbival nem is lett volna gond. Még az se érdekelt, hogy késve
kezd a csapat. De a hangzás mindent elrontott, a dalok egy részét fel se
lehetett ismerni. Lehet hogy elfújta a szél? Korábban láttam már őket, s
kifejezetten tetszett, de ez most elég csalódás volt, hogy a jövőben kétszer is
meggondoljam, elnézzek-e koncertjükre, vagy beérem annyival, hogy otthon
lejátszom a ’Fort he shake of revence’ dvd-t vagy valamelyik albumot (ami
persze letöltött mp3 formátumú, jó magyar szokás szerint). Miután minden
reményem és lelkesedésem eloszlott erre az estére, ideje volt megcélozni egy
pultot, ahol társaságban lehet beszélgetni. Meg sörözni. Akár mindig mással.
Lényeg, hogy lehet.
Új nap, új remény, és egy újabb esély elkárhozni, mert biza,
minél tovább vagy itt, annál biztosabb, hogy a pokolra jutsz. Szombat reggel
van (szóval hajnali 12óra) és az ifjúság ahelyett, hogy felkeresné a
legközelebb eső kegyhelyet, vagy misére menne, mit tesz? A sátorban alszik,
sörpultnál üldögél, és hasonlók. A mosdókat pedig jobbára csak
bakancstisztításra használják. Itt megjegyzendő, ezen objektumokat nagy
valószínűséggel férfi tervezte. Legalábbis a női blokkot látva mindenképp: a
mosdó ajtaja egyenesen a tusolókra néz, melyet semmi sem takar. A szemfüleseknek
okozhatott ez kellemes pillanatokat, különösen azoknak, akik mindez idáig a
meztelen női testet kizárólag több ezer pixelből álló jpg formátumként
szemlélték.
Karcagról érkezett a Vale of Tears, hogy nyissa a napot a
nagyszínpadon. Ébresztőnek hatásos, reggelinek azért kicsit nehezen emészthető.
De dél elmúlt, talán ebédnek már jó. Rövid, de erőteljes műsoruk hamar kirázta
az álmot szemünkből, s érdemük, hogy olyan emberre is hatott zenéjük (értsd:
megtetszett neki), aki egyébként nem szívleli ezt a vonalat. El is kezdtek
gyülekezni az emberek, vagy mert tetszett nekik a dolog, vagy a sörsátornál is
hallották Mulicz Feri üvöltését, és érdeklődve belestek, hogy mégis minek
kiabál ilyen korán. Mindenesetre szépen indítottak, egész jól feledtetve az előző
nap negatív élményeit.
A rémálom pedig megunva az Elm utcát, járkál a világban.
Hozzánk a csigaevők országából érkezett. És képzeljétek, még zenélt is. De még
milyen jól! Power-heavy metal, ízléses fajta, néhol durvulnak. Hangulatos és
változatos, ettől lesz igazán élvezhető. Létezésükről se tudtam korábban, mert
ha youtube-on beütöd a nevüket (Nightmare), akkor egy japán visual kei banda
videóinak sorát kapod, s ha figyelmes vagy, akkor talán kiszúrod ezt is (esély:
kb 15%). Meglepően jó élmény volt. Hadd jegyezzem meg itt, talán ők voltak az
elsők, akiknek úgy igazán szemet szúrt a sátorban elhelyezett molinó- és még
tudták is hogy az miért van ott. Azért mégis, illik megemlíteni a zenei világ
nagy veszteségét, elhunyt Ronnie James Dio, emlékére szólt a Holy Diver.
Kifejezetten hitelesen- az már csak ráadás, hogy az énekes kinézetre is
hasonló. Szóval jó bulit csaptak, végig vidáman, lelkesen és mosolyogva - de
annyira, hogy azt is feltételezhetnénk, valami jó anyagot szívtak fellépés
előtt. Lényegtelen, ők meggyőztek.
A
legnépszerűbb magyar folk-metal csapat, a Dalriada fellépését kihagytam, láttam
már őket eleget, most nem hozott lázba. Garantáltan jutott nélkülem is elég
közönség számukra. Semmi bajom velük, de inkább lemezről fülelem. Mert sajnos
olyan fellépésükön nem jártam még, ami jól szólna - hogy ebben ők is ludasak,
vagy egy jó hangtechnikus kérdése, még nem jöttem rá. Annyi biztos, hogy amit
ők játszanak, azt nehéz hangosítani. De kérem szépen, aki tud, az tud, és
megoldja. Csak eljön még az idő, mikor én is elöl csápolok rájuk. De nem ma.
Viszont később a napsütés ellenére vihar közelgett. Méghozzá agyvihar,
egyenesen Németországból. Rendszeresen látogatnak hazánkba, attól függetlenül,
hogy manapság nem szűkölködünk csapadékban. Hiszen az itteni közönség igényli
őket, s a Brainstorm rendszerint kitesz magáért. Nem unjuk meg őket. Tehát
értenek ahhoz, amit csinálnak. Igényes power-metal produkció, jó hangulattal
vegyítve, és ennyi a recept lényege. Elfogadva. Jöhettek máskor is.
Míg a társaság egy része a kárhozottak légióját várta
(gondolom azért, hogy megnézze önmaga jövőbeli képét, ha már úgyis elkárhozik,
avagy zenekar helyett tükröt kaptak maguk elé...), a kisszínpad felé vettem az
irányt. Egyik hazai kedvencem szereplésére igyekeztem, akikről
valószínűsíthető, hogy minőségi goth zenekari kiállásuk mellett
környezetvédelmi aktivisták, s egy eleddig ismeretlen mutációról (Velvet Seal =
bársonyfóka) elnevezve magukat kívánják felhívni a figyelmet a természeti
problémákra. Fekete öltözék, tetoválások, fémdaraboktól csillogó fekete ruházat
és erőteljes-mégis fülbemászó zene. Gabi, az énekesnő pedig férfibolondítónak
is nevezhető megjelenéssel vonja először magára a figyelmet, majd hangjával
igyekszik megigézni mindenkit. Lehet, hogy tud valamit, s a zenei alap is
egyfajta rítust képvisel, mert amikor beüt, a koncert végére az emberek
rendszerint önkívületi állapotban csápolnak. Na tessék, hogy lehet, hogy ily
ügyesen megbújtak a sátánisták közt? Talán ártatlan megjelenésükkel játszották
ki az ellenlábasok figyelmét, kik feltehetően jobban örülnének, ha Gabi inkább
Friderikával karöltve duettezne vasárnaponként. Szerény véleményem meg az, hogy
akkor ott helyben szúrnám tökön magam kínomban- ezt a goth-vonalat sokkal
jobban bekajáltam. Ahogy sokan mások is, itthon és már mondhatni Európa-szerte
is. Így szeretjük őket, ők bennünket, köszönjük szépen, nem kérünk hozzá
armadik tényezőt, akkor sem, ha az 'felsőbbrendűnek' nevezhető.
Ahogy ők levonultak, rohanás vissza a nagyobb sátorhoz. Még
szép, hiszen a Finntroll következik. Hörgi-morgi, durva metal, folk alapokkal
keverve, melynek eredménye fergetegesen jó hangulat. Miképp is nevezik a
stílust? Pagan-black metal talán? Na tessék, míg a sátánisták elemzése folyt,
ez a pogány banda meg szép csendben beosont és most itt őrjíti a népet.
Méghozzá kifejezetten hatásosan. Dalolásznak itt mindenféle viking legendákról
meg istenségekről, mondhatni csupa olyan dologról, ami a közép-európai
kultúrától messze áll- vagy annak legfeljebb réme volt. Szégyenletes! Aljas
módon bejönnek, aztán bomlasztják itt a jó nép hitét. Érdekes módon a színpad
előtt szép számban (Nem az enyémben! :P) tartózkodók részéről semmi panasz vagy
ellenvetés nem érkezett, sőt, azt szerették volna, maradjon tovább a hitetlen
skandináv bagázs. Lehet az is fokozza népszerűségük okát, hogy eredetileg a
magyar se keresztény, azt mi is nyugatról kaptuk, mint valami kötelező
oltást...
Ha eddig nem sikerült elég ellenérzést kiváltani a kedves
olvasóban, gondoltam, hátha ez segít. Esetleg felrázni, ha már unja elbeszélő
irományom a három nap történéseiről. Szóval szépen megszakítva a történetet a
lehető leglehetetlenebb ponton, itt folytatom tovább, akár az időrendiségre is
fittyet hányva. Csak hogy újabb okot adjak a szidalmakra. hol is tartottunk? Ja
igen, a szombat este vége felé közeledve.
Végleg elért bennünket az (északi) invázió, zsinórban két
svéd brigád jött a trónt követelve. Először a Sabaton, mely afféle harcias
metalnak nevezett zenéjével hatalmas hangulatot képes csapni. Elvégre a magyar
is harcias nép lenne, biztos azért is fogadjuk be oly könnyen. Ezek a piszok
északiak jól beletrafáltak, itt aztán tuti sikerük van. És szerencsére senki
nem értelmezi félre nevüket Júdea népének nyelve után, mert ha a csapat vallása
is olyan lenne, akkor bizony az lett volna az igazi bűn! (Sabbath-on
’dolgozni’) Az utánuk következők hiába vetettek be minden trükköt, köztük
legerősebb fegyverüket, a kalapácsesőt, ádáz csatában, de alul maradtak. Értük
is rajongott a nép, nem is kicsit, de az előttük játszó csapatot nem tudták
felülmúlni. A magyar közönség viszont oda volt mindkettőért, csak azt mondja
meg valaki, mire fel ez a nagy rajongás az északiakért? Szép helyen élnek,
főleg érthetetlen nyelven kvartyognak egymás közt, és télen szinte csak sötét,
nyáron meg csak égető napsütés, illetve sok-sok csapadék. Tényleg ezt
akarjátok? Vagy azzal vívták ki rendszeres megtisztelő figyelmetek, hogy bár
sokkal több depresszió irányába terelő hatás éri őket, mégis ezerszer
vidámabbak tudnak lenni, mint mi? Nem bántom egyébként őket, nekem is sok
kedvencem északi, a kérdés meg költői. Ismétlem, költői, mondom hogy ne
válaszolj rá zmmeg…
A két északi banda csatájával részben egy időben illetve a
köztük lévő szünetben a másik színpadon is volt ám történés. ’Alea iacta est’
mondaná a latin, azaz a kocka el van vetve. Hogy jött ez most ide, ne kérdezd,
én se tudom, viszont a Rubicon koncertje volt az, amire belestem, s ha már a
Sabatonról átindultam, nincs az az isten, hogy a sártengeren visszasiessek a
végére. (Jah, megvan, a rubik-kocka ugrott be, holott a Rubicon egyébként egy
történelmi folyóirat címe, valamint egy észak-itáliai folyó ókori latin neve.
Na, mégiscsak itt a latin, hehe…) Magyar bandáról van szó, egyre többet hallani
felőlük, s ha valakinek az jönne le zenéjükből, hogy újkori Edda, akkor még
inkább illenek az említett zenekar turnéjába vendégszerepelni. Egyébként saját
ötletekből dolgoznak, még csak feldolgozásra se adták fejüket, mégis tudnak
minőségit alkotni. Mind lemezre, mind élő produkció gyanánt. S ha nem akaródzik
annyira megmozdulni a nép, megtalálták a módját, hogyan generáljanak hihetetlen
gyorsan nagy aktivitást a közönség soraiban: dobj be pár lemezt, s csak
figyeld, hányan ugranak rá azonnal! Most sem csalódtunk bennük, hibátlan
produkcióval álltak ki, de ez a mozzanat azért elég meglepő volt. Mint utána
kiderült, Orbán-Duczos Tamást erőteljes fáradtság gyötörte már ekkor, amiből mi
semmit nem észleltünk. Mondom én, hogy jó ez a banda!
Ezek után tértünk vissza a nagyszínpad programját záró
Hammerfall fellépésére, amiről fentebb már tettem említést. Ott érződött
egyébként a probléma: valamiért időnként dőltem hátra. Idővel rájöttem, nem az
elfogyasztott italmennyiség okozta, csak a betonon szédültem. Különben később
hogy tudtam volna nyílegyenesen átgázolni a sártengeren, minden különösebb
probléma nélkül? :) Visszatérve a fellépőkre, a kisebb színpadon még akadt pár
csapat, melyek jobbára már hanyagoltunk, érdektelenség vagy nemtetszés okán.
Maradtunk a rég nem látott (esetleg fel nem ismert) ismerősökkel társalgásnál,
míg elérkezettnek láttuk az időt visszavonulni sátrainkba. Feltételezem,
többekben hiányérzet alakult ki, hiszen több, nap közben szereplő zenekarról se
szóltam: ennek okai közt szerepel, hogy
1. nem tudok nagyon mit hozzászólni, sok sületlenséget meg
minek hordjak össze?
2. nem rendelkezek tiszta emlékekkel
3. nem néztem meg, mert társaságommal épp a kisállat-áldozatbemutatással
múlattuk az időt, tehát minden korsó sörbe belefojtottunk legalább három
muslicát. Fejenként. A szerencsésebbeknek légy is jutott…
Elérkezett végül Pünkösd vasárnapja, többen megriadva az
elkárhozástól az éjszaka leple alatt sietve távoztak a fesztiválról. Aki
maradt, az meg vessen magára, innen már nincs mentség. Az arcokat figyelve
kétlem, hogy ez bárkit is érdekelne. Többeknél sokkal nagyobb problémát okoz a
másnaposság és a vele járó fejfájás, mintsem a kétes jövővel foglalkozzon. No meg sokan áteveztek a Sabaton csatahajóra,
reggeli viaskodásra, hogy diadalittasan térhessenek vissza, mondván:
’meghódítottuk a Dunát, meg a rakpartot is vagy mi a szösz…’
Koncertkezdés az előző napihoz képest is korábban.
Benéztünk. Fiatal banda játszik (kiírás szerint I Divine, valójában meg valami
egészen más- bemutatkozásról lemaradtunk, szóval utánanéztem: elméletileg a
Cauldron volt az, akik éjfélkor szerepeltek volna a kisszínpadon). Valami egész
jó oldschool metalt tolnak, melyben azért elférne egy férfiasabb énekhang, mert
szegény srác néha olyan, mintha a tökére léptek volna. Na meg kicsit több
szólna a gitárból, s elégedettek is lennénk. Ők nem ennyire, hiába vagyunk ott,
és még tapsolunk is, pimasz módon megjegyzi az énekes, hogy idáig utaztak
Kanadából, hogy negyven főnek játszanak egy fesztiválon. Alapjában jó lett
volna a műsor, de hiába. Ilyen korán az embereket annyira érdekelte, mint a
világot Kanada sztrájkja az egyik South Park epizódban. Lehet, hogy bőven van
valóságalapja e témában is a rajzfilmsorozatnak? :)
Kis pihenő, miközben az asztalnál kedvenc vikinginánk
vodka-energiaitaltól felhevülten énekelget, fél percig nem tud nyugton megülni,
annyira felpörgött. Amint meghallani a Powerwolf koncertének kezdetét,
felcsillan szeme: „Megyek misére” mondja, s már rohan is be. Ahogy teszik sokan
hasonlóképp. A banda is meglepődött, mennyien kíváncsiak rájuk- s igen, ez a
hazai rajongótábor, vannak bőven. Pedig korábban én se tudtam a zenekarról
semmit (ahogy most sem :P). Viszont meggyőző produkció, ami tényleg beillene
metalmisének. Még hogy sátánista rendezvény, tessék csak jól megnézni, az
ünnephez méltóan, igaz, saját felfogásban, de nem maradt el a vasárnapi mise :)
Hangzás, műsor rendben, de érjétek be ennyivel, kezd túl sok lenni a leütött
karakter. Ha legközelebb jönnek, tessék szépen elmenni és megnézni őket.
Theatre of Tragedy után szabadon, az Atrocity legénységével
kiegészülve áll manapság a közönség elé Liv Kristine. Az új formációt is valami
botanikus kertben nevezhették el ’levelek szemeinek’ s végképp nem értem, ez
hogyan kapcsolódik a zenéjükhöz. Habár a produkciót figyelve, miközben Liv díva
módjára áll középen, szépséges hangját eregetve felénk, lassan földig érő hajú
Krull uraság (aki egyébként a férje) időnként már majomra emlékeztető módon
ugrál fel-alá a színpadon, miközben a közönséget igyekszik lelkesíteni. (Akkor
lehet nem is botanikus kertben, hanem állatkertben jártak??) Erőteljes zenei
alapok, mély hörgésekkel és lágy női énekhanggal komponálva - egyféle átmenet
az Atrocity (lemezeit tekintve jobbára nehezen értékelhető) korábbi death-metal
alkotásai és a goth metal között. Nem rossz, de elviseltem volna Krull
csapatának legműködőképesebb produkcióját is, már csak nosztalgia gyanánt,
amint nyolcvanas évek slágereinek átiratát zúdítják ránk. Bár a jelen lévők
nagy része lehet nem lelkesedett volna hozzám hasonló mértékben…
No, túl sok koncerten voltunk jelen, nehogy már az ivás
rovására menjen, ideje időzni valamelyik (azaz bármelyik) pult közelében,
kizárólag alkoholtartalmú italt fogyasztva. Mert az nekünk jó. Mert fesztiválon
vagyunk, nehogy már vizet igyunk. S persze ideje lenne berúgni is. S akkor
minden koncert jó lesz, s majd nem nyivákolok, hogy itt ez a hiba, ott meg az…
Közben azért meg kívántam lesni a tehetségkutatót, hogy legalább egy bandát
lássak. Mire odaértem, a Magor játszott. Kérdem én, minek nekik tehetségkutató,
mikor személyesen láttam, hogy decemberben a Tankcsapda előtt játszhattak a
SYMA Csarnokban? Teljesen jól zenélnek, azzal nincs semmi gondom, de ezt a
pontot nem értem. Az előbb említett csapatot meg lecsúsztam, mert valami
kényszerű csere folytán előbb kerültek sorra. Szóval erről is ennyit, akkor
maradjon megint a társaság, meg a sör. Mert megérdemlem. Vagy megtehetem. Vagy
mi van?
Hohó, újabb érdekfeszítő pogány banda a nagyszínpadon,
szerencsémre időben kaptam az infot, hogy korábban kezdenek, nosza, sietek oda.
Orosz folk-metal csapatként ismertem meg az Arkona-t, legutóbbi lemezüket
rongyosra hallgattam volna- helyette mp3 formátumba toltam fel a gépre, az
lassabban kopik. Meglepő zúzdával indítanak, erre azért nem számítottam. Arra
meg főleg nem, hogy a mikrofonhoz egyetlen nőszemély érkezik, nem láttam
pontosan, hogy farkas- vagy rókabundával a vállán (Ilyet is szabad? Kiket be
nem engednek ide….). És olyan hangon hörög, üvölt, hogy beleremeg az is, ki
szilárdan áll a lábán. Erőteljes hangja van a csajnak, legyen szó énekről vagy
(jó néhány férfi előadó maga mögé soroló) hörgésről. Kollégával tanakodtunk is,
tényleg onnan jön-e az a hang, és ha igen, hogy csinálja. Lehetséges
magyarázatok:
A, lenyelt egy sakált egészben
B, nagy merészen
fegyver és lőszer nélkül szokása sétálni az erdőben, s ily módon ijeszti el a
medvéket – ott gyakorolhatta be
Végül nem tudtuk teljes bizonyossággal megállapítani, de
arra a következtetésre jutottunk, talán ne is kérdezzünk rá, mert mi van ha
válasza is hasonló horderejű? Köszönjük, elég a produkció, nem hiányzik, hogy
azon túl is leüvöltse a fejünket. Kiállásuk volt olyan hatásos, hogy a
háttérben készülődő Kalapács zenekar egyik oszlopos tagja, Beloberk István is
kijött kis időre a közönség soraiba, megszemlélni mégis mi a franc megy a
színpadon.
Majd oroszok le, Kalapács fel. S minden félreértést
elkerülendő: sarló nélkül. Nekik csak egy bűnük van: a rock. De az
megbocsájtható. Legalábbis ezt tapasztalni, különben már nem zenélnének.
Viszont látni őket sokszor, sok helyen, mert a magyar közönség igényli őket.
Saját dalaik mellett persze elmaradhatatlan része a koncertnek elővenni pár
régi Pokolgép esetleg Omen nótát, melyek még Józsi nevéhez köthetők. De hogy ki
ne essünk a ritmusból- és a fesztiválról szóló híresztelésekhez hű maradjon a
program, ismét sátánistának kikiáltott banda kellett következzen. Pedig jobban
illik rájuk a Thrash titánjai megnevezés. Biztos filippino-amerikai
származásukból fakadó előítéletek miatt kapták a negatív jelzőt- ami bizony nem
szép dolog. Származás alapján elítélni, anélkül hogy némi figyelmet fordítanának
rájuk előbb? Eszement produkcióval érkeztek, akinek nem volt elég a zúzda, most
kapott rendesen az arcába. Lehet, hogy mégis ördög bújt a vonójukba?
Könnyedebb vizekre eveztünk, miután egy viszonylag új hazai
folk-metal csapat (Virrasztók) vidította a népet a kisszínpadon, a nagyra a
stílus egyik közkedvelt finn képviselője, a Korpiklaani állt ki. Nesze nektek,
már megint csak a züllés. Nem elég a sok szégyentelen, meg pogány? Jönnek ezek
a finnek, táncra perdítenek, de megfigyelted, miről is énekelnek? Már megint
csak az ifjak megrontása. Sör (Beer, beer), Vodka, meg a további ivászat (Joudaan
Viinaa), és ha nem volt elég, hozzatok még sört (Bring us pints of beer). (Ezért szeretjük leginkább, hehe.) Ez kell a
mai fiatalságnak, fittyet hányva az intő szavaknak, tele a sátor és vidáman
táncolnak, csápolnak, fáradhatatlanul. A finnekkel való nyelvrokonságunk pedig
megkérdőjelezhető, de abban biztosak lehetünk, nagyjából úgy írják szavaikat,
ahogy mi részegen igyekszünk magyarul gépelni… S míg szégyenszemre nem saját, hanem finn
népzenei alapú metalra vigadtunk, rá kellett döbbennem, hogy pár sör után már
horvátul is jól nyomom. Legalábbis aktuális társaságom szerint- nekik
anyanyelvük, csak jobban meg tudják állapítani…
Alighogy levonulnak a finnek, jöhet a vikingüldözés. Megint
egy svéd banda, akik zenei stílusát tavaly nyáron sikeresen elneveztük
rénszarvasszexmetal-nak (okát ne kérdezd, nem emlékszik egyikünk sem). Szintén
a kifejezetten népszerű kategóriába tartoznak felénk, szinte megőrülnek értük. Ha
már korábban említettem a bugyi nedvesítő bandát, itt illik megjegyezni, ők még
az Eluveite-n is túltesznek a témakörben. A koncertet élvezi a nép, tényleg jó
a műsor- akárcsak a tavalyi (iszonyatos hangerővel zajlott) Rockmaratonos
fellépésük. De mégis, nem is az a tipikusan könnyed zene, mi lehet a sikerük titka?
Ideje lesz skandináv felfedező körútra menni, csak hogy kiderítsem.
Továbbiakban még a kisszínpad fellépőibe elvétve
belelestünk, miközben a fesztivál utolsó óráit kihasználva már ideje lett volna
teljesíteni, amit eddig nem sikerült: hányásban fetrengeni. Ez végül elmaradt,
még láttam egy keveset a Manticora-ból, ami meggyőzően hatott arra, hogy ősszel
nagyobb figyelemmel kísérjem őket, amint újra Budapesten játszanak majd.
Illetve a hazaiak közül zeneileg talán legextrémebb formáció, a Damned Spirits’
Dance fellépéséből sikerült még valamennyit elcsípni. (Na szép, ilyen nevük
van, és ők meg se lettek említve a gonoszak listáján).
A bővebb jellemzést
viszont kénytelenek lesztek nélkülözni, elvégre eredeti szándékom szerint
bulizni mentem, minden felelősség nélkül. Azaz egy volt: jól érezni magam. Ezt
sikerült is. A felhozatalhoz képest szabott jegyárral elégedettek lehetünk. A
technikai malőröket ki hogy fogadja, vegyük hozzá figyelembe, hogy elég új
kezdeményezés volt, a következőre minden bizonnyal jobban fel tud készülni a
szervezőség – az idei problémák figyelembe vételével. Minden elismerésem a
biztonsági szolgálat felé: máshol is szívesen látnám inkább őket. Kedvesen,
emberi módon álltak a dolgokhoz, nem keltették a feszültséget. Stagediving
esetén is csak mosolyogva figyelték, mily jól szórakozik az ifjúság, nem
kezdték eszement módon levadászni az illetőt a kezek tengeréről. Arra
figyeltek, amire ténylegesen szükséges, nem pedig hangulatunk lehúzására
törekedtek. Ami pedig a zenekarokat illeti, mivel lehetne még bővíteni a
listát, hogy teljesedjen a csúnya, gonosz, megrontók névsora? Mindenképp szóba
jöhet az erkölcstelenség angol bölcsője (Cradle of Filth); a magát holdvarázslatként
emlegető, (szemünket gyönyörködtető) szeméremsértő színpadi látképpel kiálló
portugál banda (Moonspell); a gyorsétteremből zenekarrá avanzsált dán brigád
(Dimmu Burger, izé Borgir) és nem utolsó sorban az Ace Ventura c. film szebb
napokat is megélt sztárzenekara, mely a kannibalizmus betiltása óta úgy
lefogyott, hogy zörögnek csontjaik (Cannibal Corpse).
Részemről ennyi volt a móka mára, reméljük egy év múlva
repeta. Ennyi durvulat után ideje kicsit könnyedebbre venni a figurát, talán
óvodás rendezvényeket fogok látogatni. Mert milyen jól is hangzana, ha
pedofil-sátánistaként emlegetnének, s még be is kerülhetnék valamely közkedvelt
celebműsorba. Csúcsszupi, nemde? Addig ha valakinek ellenvetése, véleménye,
mondanivalója van, keressen nyugodtan, elismerően bólogatok majd, hogy igen,
neki van igaza, miközben szemeim forgatva azon jár agyam, mikor hagyja már
abba, hogy mehessek dolgomra. most például megyek, s imádkozok egyet. A
porcelánistnehez :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése