Ha egy zenekar a születésnapját ünnepli, minden egyes
alkalommal érezni, hogy repül az idő. Eszünkbe jutnak a korai koncertek
élményei, a sikerhez vezető út állomásai, mind mintha csak tegnap lett volna.
Hazánk egyik kifejezetten közkedvelt zenekarával is ez a helyzet. Pedig ha
rájuk nézünk, látni, bizony fiatalok még ők is. Nem is tűnik régi emléknek,
mikor a Tankcsapda vendégzenekaraként berobbantak a köztudatba, jöttek sorra a
nagylemezek, már évente nagykoncert a Petőfi Csarnokban, országos turné. S
megérkezünk a naphoz: 2010 április 17. Minden évben ekkortájt tartják az
évfordulójukat. Az idei már a tizedik. Csak idézni tudom a rajongótábort: „Boldog
születésnapot Depresszió!”
Vendégzenekarokban nem volt hiány, talán az eddigi legjobb
összeállítást kapta a nagyérdemű. Örömmel konstatáltam többek közt a Rubicon
szereplését, mellyel az egyetlen probléma a korai kezdés lehetett. Kapunyitás
18:00, majd szűk háromnegyed óra múlva csapott a húrok közé ez az erőteljesen
feltörekvő, reményteli csapat. Nagyjából egy évnyi személyes tapasztalataim
alapján annyit el tudok mondani, láthattam őket bárhol, bármikor, mennyiség
helyett minőségre törekednek. Sikeresen. Képesek áthidalni adott technikai
problémákat- volt már erre is példa. Ami pedig nem mindenkinek megy:
lényegtelen hány embernek játszanak, ők megtisztelik a közönséget
produkciójukkal, értékelik a jelenlétet. Amennyiben a nézők soraiból pozitív a
visszajelzés, annál inkább odateszik magukat. Most se történt másképp, hiszen
ekkor még igencsak szellős volt a terem, csak szállingóztak az emberek. A
csapat pedig színpadra lépett, s adott hibátlan koncertet, bizonyítva ismét,
miért érdemelnek elismerést. A rájuk kíváncsiak pedig hiába voltak számolható
mennyiségben, elmondható: ezt hívják közönségnek. Lelkes, odaadó, aktív. Az a
fajta, melyre minden zenekar vágyik. Nem először látni ilyet, az ő esetükben
pedig vélhetően nem is utoljára történt meg, érdemes lesz figyelni rájuk a
jövőben is.
A következő csapat sem volt oly idegen, korábban már
lehetett látni őket, pont ugyanitt, akkor is a Depresszió vendégzenekarként- bár részemről
azóta eltelt három év. A különbség érezhető. Akkoriban még viszonylag friss volt
a felállás, pedig létrejöttük korábbra tehető. A Horda alakulása Pavelka
Gyulához és az Akela felbomlásához köthető, már 2001-ben aktívak voltak, majd
tragikus történések miatt működésképtelenné váltak, a tagok felmorzsolódtak, s
évekbe tellett újra életre hívni a csapatot. Ez sikerült nagyjából 2007-re,
azóta állják a sarat. Mostanra összeszoktak, mondhatni kifinomodott az, amit
három éve tapasztaltam tőlük. Érdekes, hangzatos megoldásként dupla
dob-szekcióval dolgoznak, mely (nézőpont kérdése) némileg barbár/törzsi hatást
kelt az egyébként sem könnyed zenéjükben.
Ezzel elég egyedivé is válnak a hazai thrash-vonalon, s ahogy a
kezdetekkor történt, most is kivívják a közönség elismerését. Érezhető volt,
ekkor már gyülekeztek a teremben, egyre több hangos és vidáman csápoló ember a
kordon közelében. Mondhatni, a bemelegítés eredményes, olyannyira, hogy a
csapatot nem engedték oly könnyen távozni sem.
Ha már jubileum, akkor jobban odateszi magát mindenki
általában, készül valami többel, mint máskor. Zenekarok terén is bónuszt
kaptunk, ami sokáig csak meglepetésvendégként volt hirdetve, majd az utolsó
napokban rántották le a fátylat. Az egyik igencsak közkedvelt csapatról volt
szó, mely szintén sok embert mozgat meg hazai téren, a Subscribe. Őrült egy
csapat, a hülyeség sem áll távol tőlük, mindamellett iszonyat lendületes és
komoly produkcióval állnak ki. Évek óta népszerű a stílus, melyet követnek,
egyfajta metal, hardcore, nu-metal, alternative keverék. Az a zene, melyben
sokan képesek a sablonokat megalkotni, eladható módon, de kevesen hoznak igazi
áttörést. (Nemzetközi színtéren talán a System of a Down hozott ilyen
meglepetést). Zeneileg komplett, hibátlan, mellé a két énekes megoldás ad hozzá
egy újabb ízt- két hang, eltérő jelleg, mely összehangolva nehezen lesz
túlszárnyalható. Szintén ritkán alkalmazott eszköz manapság a náluk előforduló
gitár-szinti, nem úgy, mint a népdalbetét. Ami igencsak érdekesen hatott, egy szőke
lány megjelent hirtelen a színpadon, szépen elénekelte saját részét, s már ott
se volt, a dal pedig iszonyat zúzdával, majd lassabb dallamos kiállásokkal
folytatódott. Figyelemre méltó műsorral álltak ki a srácok, folyamatosan
változó zenéjük a nehezen megunható kategóriába sorolható. Nem sokat volt
hozzájuk szerencsém még, de annyira elég, hogy meggyőzzön, otthoni
hallgatásukra is vetemedjek. Amit itt produkáltak, abba nem lehet belekötni, ha
igazán bulira vágyunk, akkor a koncert ilyen kell legyen. A színpadi kép mellé
a hangzás is el volt találva, ahogy az egész este folyamán, végig jól szóltak a
bandák- ritka eset, úgyhogy dicséret a technikusoknak. A Subscribe nem egy
média által felkapott csapat, ennek ellenére nagy rajongótáborral rendelkezik.
Az élőben tapasztaltak alapján pedig teljes mértékben érthető népszerűségük,
nyújtanak olyan minőséget, amivel kiérdemlik.
Az idei rendezvényre érezhetően jobban készült a Depresszió,
elvégre jubileum. De az igazat megvallva, miután az elmúlt években többször
volt szerencsém hozzájuk, többek közt a Pecsában rendszeresített évfordulókon,
eddig sem találtam nagyon panaszra indokot. A különbség, hogy a színpadi látkép
változott valamelyest – háttérben állványzat, melynek tetején foglalt helyet
bal szélen a (Nagy Dávid képviselte) dob- ill. jobbra a zenekart tavaly ősz óta
(Pálffy Miklós személyében) kiegészítő billentyű/sampler/háttérvokál szekció. Az emelvény kifelé mutató oldala
pedig egyértelműen látványelem, kivetítő formájában, melyből még felülre is
jutott, kifejezetten jó összképet adva a színpadra. Az egész előterében pedig a
kevésbé helyhez kötött tagok: Halász
Ferenc (ének), Hartmann Ádám (gitár), Kovács Zoltán (bass). Olyan erős tempóval
indítanak, felmerül a kérdés, ha végig így tolják, hogy fogja bírni a nép?
Körbenézve a teremben nagy a mozgolódás,a jól bemelegített közönséget nem kell
hergelni, legfeljebb a lelkesedést lehet fokozni. Az elmúlt tíz év
munkásságából akad bőven sláger egy ütős setlist összeállításához, sorra
előkerültek az ismert dalok a kezdetektől napjainkig. A rajongótábor énekel,
csápol, időnként a security (munkaköri kötelessége révén) nem túl vidám
tekintete követi a tömegben bodysurf-re vetemedőket. Ez is csak a buli
hangulatát igazolja, melyet csak tetőzött a ’wall of death’ néven ismertté vált
mutatvány - mely a helyzetet tekintve nem veszélytelenebb, mint talpon maradni
az első harmadban (akár félben), ahol gyakorta egybefüggően ugráltak az ifjak.
Feri kérése nélkül is, habár nem egyszer hangzott el: ’Mindenki ugrik!’ Itt az
én időm, Lásd (amit neked szántak), Még 1X, Sokkold a rendszert, Adj még, Ma
éjjel, s lehetne sorolni a felhangzott dalokat, melyek sorra erőteljes taps
ill. ováció fogadott. Akárcsak a visszahívások, ki tudja akár az egybegyűltek,
akár a zenekar honnan merített ennyi energiát, tagadhatatlanul tartalmas és
kimerítő koncert részesei lehettünk. Mostani megmozdulásukkal ismét adtak
valamit a fémzene kedvelőinek, a rendezvény szervezettségére sem lehet panasz
(egyedül talán médiaszempontból, az elhelyezett kamerák jelentősen
nehezítettéka fotózást), vegyük
figyelembe, a bejutást, a fellépőket, hangosítást, látványt, műsormenetet:
minden rendben volt, egy születésnapi koncert legyen is ilyen.
A Depressziót illetően azért mind a mai napig megoszlanak a vélemények,
nem egyszer hallok kritikus megjegyzéseket is, hol a zenére, hol a
rajongótáborra vonatkozóan. Ahogy a kezdetekben, még mindig a fiatalabb (elsősorban tizenéves) korosztály
képviselteti magát erőteljesebb számban, a korai rajongók viszont mondhatjuk,
hogy azóta felnőttek, s többük vissza-visszatér még. Vagy afféle családi
program, mikor apa-fia együtt jelenik meg, együtt bulizik. Személy szerint
hazaérve én sem ezt hallgatom manapság, inkább megjelenek egy-két ilyen
megmozdulásukon. Zenéjük könnyen befogadható, könnyen érthető, s láthatóan
széles körben igénylik. Az a tény, hogy elsősorban a tizenéves korosztály
kedvence, nem feltétlen rossz. Így legalább egyfajta zenei nevelést kapnak,
gondoljunk csak bele, hova fejlődnének, ha inkább mulatós slágereket
hallgatnának diszkóritmusban? Vagy a zenei csatornák és kereskedelmi adók olyan
popsztárait majmolnák, akik úgy jutnak a csúcsra, hogy egy-egy stáb munkájának
eredménye, mellőzve minden eredetiséget? Ízlések és pofonok, a srácoknak
viszont boldog születésnapot, tizedjére is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése