A ’Dark Passion Play’ megjelenése óta mind a mai napig él a
’Tarja vagy Anette jobb és melyikükkel milyen a Nightwish’ vitatéma, elvégre az
énekes cseréje a leginkább szembetűnő, s ez időnként meg is osztja a
közönséget. Van aki a régit pártolja, más az újat, de az eddig tapasztaltak
alapján a többség továbbra is ugyanúgy
szereti. S ezt nem a fórumokon található kommentekből veszem, elég megnézni,
hogy a jelenlegi felállásban is már másodjára érkeztek hozzánk, s lássuk be, a
korábban megszokott PECSA-beli koncerteken túlnőttek. Egyrészt közönségben
(lásd többek közt a befogadóképességet), másrészt értékelik a hálás magyar
közönséget is annyira, hogy hozzánk is eljut ugyanaz a színpadi technika,
amivel az európai turnéra készültek, s teszi az teljessé a műsort, akkor is, ha
netalán valakit kizárólag a zene érdekelne. Ha a közönség soraiból nézzük a
dolgot, egyáltalán nem hátrányos, ennyi kijárt már a lelkes rajongótábornak.
Tovább
lépve, mivel kis országunk elég Budapest-központú, s oda jut a legtöbb nagy koncert,
főként a keleti országrész számára hátrányos a helyzet, s szerintem is joggal
zsörtölődnek, hogy oda általában semmi ’nagy’ nem jut, folyton utazni kell. De
van nekünk egy olyan, hogy Debrecen, s a hatalmas Főnix Csarnok. Ez alkalommal
pedig oda kedvezett a szervezés, a környéken leledző rajongótábor nem kisebb
örömére, s mi, ’pesti’ s egyéb távoli fanok vállaltuk be, hogy utazunk legalább
három órát, bolyongunk számunkra idegen helyen (vállaljuk továbbá, hogy
hajnalig elüssük az időt bárhol, míg első vonatunk elindulna), csak hogy
láthassuk nagy kedvencünket. Másoktól is ugyanazt hallom vissza, amit én
gondolok ezzel kapcsolatban: nem a hely, az idő számított, hanem hogy ott
lehessünk. Legrövidebben szólva: nagyon megérte.
Relatív előrelátóan indultam Debrecenbe (szerencsére oda
közelebb lakik a család, s így kipihenve, mindössze egy óra utazás aznap), az
este 7-re kiírt kapunyitáshoz viszonyulva 6-kor már a Főnixnél lebzseltem,
akkor már nem egyedül, hiszen ismerős, barát mindenütt, gyűlt a társaság, ahogy
két oldalra a hatalmas sor is az állójegyes bejárattól hosszan kígyózva.
Kellemes látvány, ha úgy nézzük, milyen jó hogy sokan leszünk, s ennyi embert
érdekel a koncert. Rossz, ha azt vesszük, hogy azt a sort ki is kell állni.
(Vagy tipikus magyar szokás, kiszúrunk legalább egy ismerőst, aki jó helyen
áll, és hozzácsapódunk, rövidítve ezzel a várakozás idejét. Nem szidok ezért
senkit, míg én is képes vagyok hasonlóra. Főleg hogy időben be kellett jutni,
fotósként ugyanott, mint bárki másnak, s ott igazolni, hogy fotózni jöttem és
engedélyt is kaptam rá….) Ami a szervezést illeti, eddigi tapasztalatok alapján
nem véletlen szeretek időnként elszakadni Pestről és tapasztalni, hogy milyen más világ, kezdve
ott, mennyire más a biztonsági szolgálat hozzáállása és a beeresztés módja.
Gördülékeny, s csak akkor viselkednek általunk nem kedvelt módon, ha arra okot
is adunk. Nevüket nem említve mondhatom, de sokan vannak így ezzel, hogy sajnos
vannak helyek, adott szolgálattal szerződve, ahol sajnos ez nem így megy. Hanem
örüljünk, hogy egyáltalán bemehetünk. Ezen az estén semmi ilyet nem észleltem,
rendben volt minden, haladt a sor, persze a motozás alapos, egye fene,
megszokhattuk már, de az hogy ingyen a ruhatár, különösen meglepett. Hát még
az, hogy buli végére sem volt nagy káosz és mindent ugyanúgy és ugyanazt
kaptunk vissza, ahogy és amit beadtuk. Elégedettségem kell kifejezni a
szervezést tekintve, külső szemmel zökkenőmentes és élvezhető rendezvényben
lehetett részünk.
Ideje befejezni a fecsegést, tudom én, hogy leginkább az
érdekelne mindenkit, milyenek voltak a koncertek. Meg hogy emlékszek-e
valamire. Hát persze :) Az első zenekarnak nem néztem különösebben utána,
legyen meg a meglepetés ereje, lett is. Elsőként az, hogy mivel nem hallottam
eddig semmit felőlük, még csak azt sem, hogy finnek, nem csoda, hogy
ledöbbentem a színpad elé érve, mikor tudomásul kellett vennem, hogy az Indica
egy női banda. Persze nincs ezzel gond, sőt. Csak nem tudtam. Csinosak, jó a
kiállásuk, de ugyanezt el lehet mondani a produkcióra is. Persze egy számcímet
nem tudnék,feltételezem, 2008-as, Valiossa című lemezükről volt többsége, bár utána lehet néznem, milyen dalaik vannak,
attól még nem feltétlen fogok emlékezni, melyiket játszották. Gyakori eset,
hogy a csajbandák legyenek bármilyen sikeresek, hülye férfiszemmel nézve nem a
zene, amit először észrevesz az ember, persze, ez így természetes. Érdemes
azért rájuk nézni, úgy értem, hogy mégis mit produkálnak, egész jó kis műsor.
Engem meggyőztek. Amikor az énekescsaj, azaz Jonsu hegedűvel lépett elő,
kezdtem még inkább figyelni, hogy ezzel mégis mit fog alkotni, és hogy illik
zenéjükhöz ez. Működött. Ha nincs hozzászokva a füled, a finn nyelvű ének
furcsán hathat időnként, de igazán fülbemászó kis dallamokkal rukkoltak elő a lányok,
annyira tetszett, hogy máskor is megnézzem, ha lehetőség adódik, s ha
hozzájutok egy teljes lemezhez, meghallgatom, azon formában is meggyőz-e. Ezalatt azért nem azt kell érteni, hogy a
Pussycat Dolls vagy Sugababes és társaikhoz hasonló jellegű a dolog, az Indica
tagjai minimum zenélni tudnak, s színpadon meg is állja a helyét, felvezetésnek
teljesen megfelelt. (Bár egész dalokat
nem is, ízelítőt bőven kaphatunk belőlük honlapjukon, érdemes ránézni.) Ami
zavart kicsit, hogy egy kicsit rövidnek tűnt, de max. 30-40perc közt volt
összesen, mert fél 9 után már a következő banda érkezett.
Második felvonás: Pain, egyenesen Svédországból. Tavalyi
Nightwish előtt is láthattuk őket, oda úgy érkeztem társaságommal, azt se
tudtuk eszik-e vagy isszák, s ezzel nem voltunk egyedül. Pedig, mint azóta
kiderült, legalább tíz éves múltra visszatekintő banda. Tudnivaló, az alapító Peter Tägtgren hozta létre annak idején a Hypocrisy-t (továbbá részt
vett a Celtic Frost, Children Of Bodom, Dimmu Borgir és Immortal dolgaiban is),
viszont szerinte az a csapat stílusában elérte a végkifejletét, s mivel
változtatni nem kívánt már rajta, hozta létre a Paint, melyben kipróbálhatta az
általa áhított hangzást. Meg kell hagyni, ezt is sikeresen vitte véghez, igaz,
a mostani vonalukat tekintve eléggé industrial irányba mentek (ha a korábbi
alkotásokat nem is, de az utóbbi két lemezt hallgatva ez jön át leginkább),
ettől függetlenül igazán élvezhető és élőben hatalmas bulit csapnak, értenek
ahhoz, hogyan kell felpörgetni a közönséget. Múlt évben sikeresen mutatkoztak
be nálunk, ennek is eredménye, hogy idén még nagyobb önbizalommal álltak ki, a
siker nem is maradt el, bár ha jól érzékeltem, ők se játszottak, legfeljebb egy
órát, az viszont végig ott tartotta a közönség legnagyobb részét, ha valaki nem
tudja az aznapi fellépőket, akár azt is elhitte volna, hogy ők a fő zenekar.
Persze setlist-el nem rendelkezek, csak az emlékekre hagyatkozhatnék, ha tudnám
a címeket. Munkásságuk beható ismerete nélkül feltételezni tudom, hogy az
utóbbi anyagokból dolgoztak (értem ez alatt a Psalms of extinction-t valamint a
Cinyc paradise-t), de ez se érdekelt különösebben, viszont engem is magával
ragadott annyira a koncert, hogy csak beálltam a tömeg nyugodtabb részébe és
élveztem műsorukat, olyannyira, hogy cigizni is csak akkor indultam ki, mikor
már nagyon nem bírtam (ami nálam nagy szó, tehát a banda igen csak jót
alkotott!). Szerencsére ez már az utolsó számnál volt, így nem sokról maradtam
le, merthogy a kijelölt dohányzó épületen kívül volt, és ott épp lehetett
hallani mi is megy bent. Ami a műsorba külön színt vitt, az Indica és a
zenekarokhoz tartozó személyzet jókedve, miután számukra a turné utolsó
állomása volt, így a hülyeség sem maradt el, ilyenkor eresztik el magukat
igazán, az első három szám alatt esett meg az, hogy egyre többen közülük bejött
a színpadra hülyülni, a Pain tagjaira idióta sapkát helyeztek, s igyekeztek
őket minél inkább kibillenteni a
koncerthez tartozó egyensúlyukból, miközben külső szemmel annyit láthattunk,
hogy ők is ugyanolyan emberek és szeretnek szórakozni, ahogy mi, ez így is van
rendjén, nekik is jár a buli, ne csak bennünket szórakoztassanak, pedig ezen
megmozdulásukkal is azt érték el, azon túl hogy szemmel láthatóan nekik is
tetszett a dolog :)
S a végére jött az, mit annyira vártunk, pedig csak egy év
telt el azóta, hogy itt jártak nálunk, igaz, akkor a Jégcsarnokban, de az már
rég volt, így persze hogy ki voltunk éhezve Nightwish-ra. A Dark Passion Play
turnéja után pihentek kicsit, s folytatták újra, némi átalakítással. Változott
a színpadi díszlet, a show-elemek és a setlist is. Az eredmény pedig magáért
beszél. Már a felvezetés a hangulatot és leginkább a várakozást erősítette,
elsötétült színpad, majd némi kék fény és füst, halljuk az első pengetéseket,
de az egész még halk, lágy és sejtelmes, enyhén erősödő tendenciával, majd
kapunk annyi fényt, hogy a színpadi díszletként elhelyezett hatalmas horgony
tövében észrevehető legyen az ott ücsörgő Emppu, tőle erednek a hangok. S szép
lassan beoson Tuomas és Marco, a zene
bővül általuk, lassan indul, alig várjuk már, hogy rázendítsenek, mire
megkapjuk, de akkor bőven. Hatalmas lángok csapnak fel előttük, s szólal meg
teljes erőből az, amire legkevésbé számítottam volna: 7 Days to the wolves.
Gyönyörű dal, egyik nagy kedvencem, azt viszont meg nem gondoltam volna, hogy
lehet vele koncertet kezdeni enyhén búskomor-fájdalmas dallamvezetése miatt.
Így viszont igen. Ami a technikát illeti, az pedig nagyon ott volt, pedig ezek
még csak lángok, és még csak az elején vagyunk. Nagyon. Addigra hatottak a
sörök eléggé, hogy nem emlékezzek pontosan, de azóta szerezve egy
valószínűsíthető setlist-et, kezd rémleni, mi is jött ezek után. A műsor
alapját természetesen a Dark Passion Play anyaga képezi, de a régi dalokat sem
felejthetik el, arra is vágyna a közönség. Tavaly volt egy gyenge próbálkozás a
Wishmaster-el, amiről szerencsére letettek, viszont megtalálták, mi az, amit
Anette-het lehet igazítani, s ő mit tud jól előadni, így került fel a palettára
a Dead to the world, a Romanticide, Nemo és a Dark Chest of Wonders többek
között, ha jól megnézzük, főleg a ’Once’ dalai. A kivitelezés: hibátlan. Több
irányból hallottam, rajongók részéről, kicsit aggódtak azon, vajon ha régi
számokat játszanak, az hogyan fog szólni, biztos hogy jó lesz az? Az igaz, hogy
Anette hangja magasabb fekvésű, de ez akkor már fel se tűnik, annyira együtt
vannak, egy csapat, megoldották, ugyanolyan jól jött át, mint amit legutóbb
tapasztalhattunk, még 2005-ben Tarja-val. S ha elég közel vagy, szemmel
láthatóan észlelni azt is, együtt mozognak, mennyire élvezik ők is, Emppu-t
átkarolva énekel Anette, s Tuomas sincs kiszorítva a társaságból, pedig ő a
díszlethez tartozó hajóban kell álljon végig a bal szélen, vagy épp Marco megy Emppu
mellé és még egymással is viccelődnek közben valamit, s hibátlanul játsszák a
dalokat, melyek miatt annyira megszerethettük őket. Nem maradhatott ki persze az
új felvételek közül az Amaranth, sem az Islander, valamint a maga 14 percével a
The Poet and the Pendulum sem. Ami pedig közben emelte a színvonalat, az a
látvány. Nem csak a zenekar tagjainak színpadi produkciója, a látványelemek. Kihasználva
a teret és lehetőségeket, egyszerűen tökéletes. A három szélmalom-formát öltő
lángcsóvák, hatalmas fényáradat, később irdatlan mennyiségű műhó, na meg a
magasba szálló, messze repülő vörös szalagok….főleg ha ezt távolabbról szemléli
az ember, szó szerint fantasztikus látvány, főleg ilyen zene kíséretében. Ezek
után természetes, hogy csak úgy nem vonulhatnak le, kötelező visszatérni még
egy kicsit. Legalább miattunk. Na meg azért is, mert ennyivel még nem
fejezhették be, van még pár dal a tarsolyukban. S pont, hogy nem az új dalok,
hanem a korábbiakból szemezgetve igazán hangzatos és eltalált számok, így a
Ghost Love Score és a legvégére mi jobb lehetne, mint a Wish I had an Angel?
Egyszerűen tökéletes összeállítás, az első percétől az utolsóig. Voltam korábbi
koncerteken, még anno Pecsa-ban, majd múlt évben a jégcsarnokban is, ami a
műsorukat és kiállásukat tekintve az eddig legjobb volt, de le a kalappal
előttük, ahogy zenéjükkel, lemezeikkel bizonyítják, hogy nem csak életképesek,
hanem még mindig képesek újat mutatni és még többet kihozni magukból, most is
sikerült, a tavalyi produkciót is felülmúlták. Nem azzal távoztunk, hogy
basszus, mennyit kellett ezért utazni, hanem hogy most a fejünket vernénk a
falba, ha erről lemaradunk. Legalábbis akikkel ott voltam és beszéltem, így
gondolják, én is. A többi rátok bízva, én maradok annyiban, hogy nagyon várom,
mikor láthatom újra, az elmúlt egy, de talán másfél év legnagyobb
koncertélménye volt ez. Pedig voltam pár nagy bulin, és nagyon jót is átéltem,
de ez felülmúlt mindent. Mindenki eldöntheti, s legyen saját véleménye, hogy
Tarja-val jobb volt-e, de tegyük hozzá, hogy nem ő a csapat vezéregyénisége, és
nem is rajta múlott a siker. Jöhet ellenvélemény, bármi, aki viszont ott volt,
láthatta, hallhatta, a Nightwish igenis ugyanúgy létezik, és tud ugyanolyat,
sőt, a mostanit nézve még jobbat is alkotni, produkálni, mint korábban. Talán
most lett igazán egy a csapat, egy összeillő és még szebb jövő előtt álló
zenekar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése