Pár éve még relatív kis zenekar volt, mely elindult részben
a Tankcsapda nyomdokain, s szép lassan kialakította saját hangzásvilágát. Talán
régebben senki nem hitte volna, hogy eljön az idő, mikor már a Depresszió lesz
egy buli főzenekara. Az idei őszi-téli turné budapesti állomásához a választás
egyértelműen a Pecsára esett, ahol fellépett előttük a Stopyt, a Horda, és a
The Road. Nem csak a készültség volt nagy, a megjelent rajongók száma is, kint
is, bent is. Az első két bandáról semmit nem tudtam idáig, a két nagyobb nevet
pedig volt szerencsém már élőben elcsípni, még ha lemezeiket nem is nyúzom
agyon, koncerten kitesznek magukért olyannyira, hogy még nekem is tetszik. Sőt,
most elmondhatom, hogy igazán nagyot szólt!
A helyszínre érkezvén kissé meglepődtem, mennyien vannak, de
még inkább azon, mennyire könnyű volt bejutni (miután gyorsan megtaláltam a
nevem a vendéglistán). Jött a kötelező motozás, ami ott valahogy mindig
kellemetlen, hiába nincs nálam semmi tiltólistás dolog. Majd első feladat
kideríteni, miként is tudnék bent fotózni. Külön köszönet Szaniszló Hajnalkának
a segítségért, szinte pillanatokon belül mehettem is dolgozni. Ha jobban
odafigyeltem volna a kiírásokra, akkor észrevettem volna, hogy nem nyolckor
volt a kezdés, így a Stopyt szerepléséről le is maradtam. Ekkor már a Horda van
a színpadon, a terem nagyjából félig. Könnyednek nem nevezném, amit toltak,
meglehetősen progresszív zenét játszanak. Nincs ezzel semmi gond, zúzzanak
csak, kifejezetten jól esett, ahogy az első sorokban tombolókat elnéztem, nekik
is. - A készültségre visszatérve : észleltem bent legalább négy kameraállást,
valamint egy minden irányban mozgathatót, s a színpad előtt sínen tologathatót.
Mivel hogy rögzítették a fellépést, akárcsak a Depresszió számára is, hamarosan
dvd formájában hozzá is lehet jutni. – A banda szépen lezúzta a fejeket,
amennyire csak tehette, visszatapsolás nélkül meg sem úszhatták, kitartó
közönséget kaptak.
Pár perc átállás (olyan gyors, hogy még egy sört se tudtam
rendesen meginni), s már jött a The Road, még jobban telítve a termet, nevüket
kántálva várták a rajongók a kezdést (nem kellett sokat várni). Az első sorokat
figyelve, ők már kívülről fújták a szöveget, akár karaoke-bulit is lehetett
volna tartani, de azért mégis csak jobb a bandától hallani. Sláger slágert
követett, majdhogynem kívánságműsor szinten, tudták ők, mivel kell készülni.
Mozgalmas, pörgős koncertet adtak, pihenni nem lehetett, sem megállni,
megdolgozták a fejrázó izmokat rendesen. Konferálások közben némi viccelődés,
valamint a tréfáljuk meg a Depressziót jelszóval olyan szavak ill. kifejezések
kántálására próbálták rávenni a közönséget, mely csak hasonlóan jönne ki, mint
a banda neve (pl. sajtos kifli, hátha olyat is kapnak :P ) Hogy teljes legyen
az öröm, hallhattunk egy vadonatúj dalt is, mely majd a várhatóan jövő
márciusban megjelenő új lemezen fog szerepelni. Nagy bulit csaptak, kifejezetten
jó volt a hangzás, egy rossz szavam nem lehet a produkcióra. Még ilyet, sokat!
Nagy a várakozás, elsötétül a terem. Igen, a depresszió
következik, kint a fiatalság egyre türelmetlenebb, elvégre sokan miattuk
jöttek. Meg is kapták rendesen. Halász Feriék talán életük egyik legjobb
koncertjét láthattuk-hallhattuk, legalább másfél órára elnyújtva, plusz ráadás.
És még csak nem is volt kínosan hosszú, sokkal inkább kifejezetten élvezhető.
Bevallanám, EFOTT óta nem hallottam tőlük semmit. Se lemezt, se koncertet. Ez
viszont nagyon ott volt, megesik, hogy többen Tankcsapda-utánzatnak titulálják,
ezúttal szeretném véleményüket cáfolni. Ez a banda kiforrott, kialakította
saját hangzását, dalait. Mostanában pedig sokkal inkább rock, mint
punk&roll. Dallamos, könnyen befogadható dalaikkal meglehetősen nagy
közönséget sikerült összehódítaniuk, hibátlan produkciót kaphattunk. Jól
összeállított programmal érkeztek, élvezhető volt az első perctől az utolsóig,
leszámítva, hogy félidőben kirakták a szűrömet a színpad elől. Valószínűleg
zavartam a felvételt. Így jártam. (Ha esetleg nem vágják ki, keressetek meg
rajta, amint serényen kattintgatok :P ). Kifejezetten jól sikerült az este,
öröm volt elnézni a teremben csápoló-tomboló-éneklő-pogózó vidám ifjúságot is.
Fáradhatatlanok voltak. (Én viszont nem…) De ilyet máskor is szívesen.
Rosszabbat viszont ne, ha lehet. Bízok a bandában, szépen kifejlődtek, s
elnézve a rajongótábort, van miért folytatniuk. Tegyék is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése